Az is eltart háromnegyed órát, mire kinyomozom, hogy azért nem talállak, mert még el sem indultál hazulról. Illatszertől tudom meg, nehogy elmenjek.
Maradjak.
De hát még sokáig verekedtem utánad anélkül, hogy segítettél volna, a karom megérintened elegendő lett volna, hogy ne lökdösődjek itt, de végre feladtam, a kabátom kerestem, és-
Megpillantottalak.
Az előszoba-sarokban üldögéltél, a közvetlen közelemben ugyebár, egy sámlin görnyedezve, jól megöregedve. A padlót bámultad. Kinlódtál. Te is kínlódsz, gondoltam, hogy itt vagyok, túl akarod élni, nem akarsz fölnézni, valójában nem akarsz itt lenni, de hát mégis itt vagy, csak már nem tudsz mit kezdeni velem, azt várod, hogy minél hamarabb vége legyen. Örültél volna, ha nem talállak meg, ha dühöngve elmegyek.
Ez örülne, gondoltam.
De akkor már tudtad, hogy nézlek, láttam rajtad. Mielőtt rádrohantam volna, még az is végigfutott bennem, mint valami borzongás, hogy nem igaz, amit képzeltem, hogy mióta szakítottunk, mi nem is láttuk egymást.
Minden pillanatban egymást látjuk.
Nem veszünk tudomást róla. Kezünkre is játszik a realitás. De akkor mit kell gondolnom az életről? Nem a tiédről, rendben, az enyémről. Hogy van ez a egész?
Azóta is egymást nézzük. De ha nem kezdtünk vele semmit, nem is történt semmi.
Holott ez volt a mi időnk.
Pillanatnyilag azonban fölemelni nem tudod a fejed. Szeretnéd pedig, úgy látom. Kiszolgáltat, hogy nehezedre esik rám nézni. Jól megöregedve. Huszonkét év után nem csoda, hogy szinte lehetetlen belenézni a szemembe. Mást se csinálsz. Én se. Sőt, rendben van, csak én vagyok, aki néz, anélkül, hogy tudnám. Te csupán tudod. És nincs köztünk semmi. Nem is volt.
Mire ment az élet? Mentettem az irhám?
Elkaptam a kezed; nyirkos volt, de meleg; a két tenyerem közé vettem. Eléd guggoltam, mintha mindig is így beszélgettünk volna. Holott soha. Ági, de jó látni téged. Tudja maga, hogy én ki vagyok? Az is átcikázott rajtam, hogy nem lett volna szabad így leguggolni, nem fogok tudni felegyenesedni, majd segítséged kell kérnem, te meg azt játszottad, mintha csak ebben a pillanatban néznél rám először huszonkét év után, megmutattad nekem a szarkalábas szemed alját, egész közelről, a szemed környéke alvadt vér színét is, a mindig karikásat. A finom, vékony bőrödet is ott. Az is milyen rajtad. Mindig is olyan volt. Dögös.
És mi van, kérdeztük. Mi lenne, válaszoltuk.
Nem teszek úgy, mintha szó szerint emlékeznék rá, mi minden történt köztünk két perc alatt - semmi különös -, nem tudom, végül te engedélyezted-e a menekülésem, vagy én harcoltam-e ki, szokás szerint leléptem, az eszelős izgalom elkergetett, az is földúlt, hogy centikre vagy tőled, és ha nem szeretkezünk, nem tudok veled mit kezdeni, régen is így volt, de még sose jobban, mint most; sokat leszünk együtt, mondtam neked, meglátod; biztosítottalak, megfenyegettelek, bólogattál és le-lenéztél, azt mondtad, érdekes, mennyire megfiatalodtam, most már egyszerűen gyönyörű vagyok, amin megsértődtem, gondoltam, gúnyolódsz, add meg a telefonszámod, kérdd el az Illattól, szeretem a kezed, Nikosz, de menj már, ez a hely itt nem neked való, mindent megbeszélünk, persze te beszélsz majd, én meg közben kötök; nagyon jó volt látni, köszönöm, hogy jöttél. Ennyi volt az egész.
Találkozni fogunk!
Kedves Olvasó! Ha hozzászólnál az íráshoz: szerelem@kulturpart.hu Szeretettel várjuk!
