A Spoon mindig akkor talál ki valamit, amikor nem is gondolná az ember, ez pedig a nagyszerű They Want My Soul esetében újfejt így történt.

Miután hivatalosan is az előző évtized legjobb zenekara lett, ráfért a pihenés a kritikuskedvenc ölebből Billboard Top 10-es császárrá előlépő Spoonra. A szusszanás azonban nem várt, és ami még rosszabb, kissé negatív fejleményeket hozott: a remek Ga Ga Ga Ga Ga korongot követő 2010-es Transference ugyanis lehangoló kisiklás volt a könnyen az ember szívéhez növő életműben, unalmas fércdalokkal bekkelve ki azt a furán hétköznapi zenei hovatartozást, ami máshol egy váratlan beatbox-betét vagy egy szuper rezes fanfár segítségével lett felejthetetlenné. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy nem csak az apadó színvonal, hanem a totális bedőlés kapcsán is lehetett aggódni. A sok ideig zöld ágra vergődni képtelen austini formáció fáradhatatlanul végighegedülte a ’00-ás esztendőket, így minden esély megvolt rá, hogy az új évtizedben végleg kilehelje a lelkét –ez pedig majdnem meg is történt, hiszen a tagok egymástól távol folytattak például az átlag fölöttinek is nehézkesen nevezhető produkciókat. Így talán a friss They Want My Soul lett sok-sok idő után az első Spoon-munka, amit nem előzött meg sem óriási elvárás, sem pedig tűkön ülve türelmetlenkedés; de persze lehet, hogy az is a taktika része volt, hogy a csapat úgy törjön ki az árnyékból és üssön ismét egy igazán nagyot, hogy arra még az ősdrukkerek se számítsanak.



Az alapvetően Britt Daniel énekes és Jim Eno dobos köré gyűlő együttes friss lemezét hallgatva olyan érzés keríti hatalmába az embert, mint amikor az évek óta csellengő, kétes cselekedetekbe és unalmas beszólásokba süllyedő haverjáról ismét kiderül, hogy milyen jól kijönnek egymással. Ilyenkor persze a külön töltött idő és új értelmet nyer: a Spoon esetében is szükség volt egy kis magányra és visszatekintésre, hogy újra régi formájában remekelhessen, a They Want My Soul pedig sikerült annyira jóra, hogy még a négy esztendővel ezelőtti botlásra is csak legyintve gondoljunk vissza. Furcsa, de a zenekar akkor a legkiválóbb, amikor a legkevesebből nyeri ki a legtöbbet, a ’14-es munka pedig ebben maximálisan hozza egykori kedvencünket. Csontszáraz gitár; áltsulis matekpéldákhoz hasonló hétköznapi megszólalás és rekedtes, alacsony páratartalmú ének csomósodik össze ismét olyan közönséges hangzású, mégis alattomosan slágeres dalokban, amilyeneket ezen a zenekaron kívül más nem nagyon tud írni. A kenyér egyszerűségével bíró korong így arra hasonlít, mintha Elvis előtti rock & rollt hallgatnánk hússzorosára lassítva, de még talán annak sem lehetne ennyire örülni, mint az itt-ott elektronikával megszórt, egymásba kapaszkodó, aszott dalsorozatnak, amely a banda korábbi anyagaihoz képest talán rezignáltságával nyújt némi újdonságot. Kifejezetten vidám szerzemények ugyanis nincsenek, az örömök csúcsa is maximum a semleges hangulat, ez pedig talán kissé elidegenítheti a rajongókat, viszont pont emiatt a munka mindennél jobban passzol ahhoz a nyárvégi-ősz eleji melankóliához, amit nem egy szerzemény is határozottan felerősít a hallgatóban. A szimpatizánsok tehát vigyoroghatnak nagyon, hiszen a csapat úgy édesgette vissza magát a karjaikba, hogy legfeljebb a hangvétele keserűsödött – alkatilag és egészségügyileg azonban a produkció pontosan úgy szuperál, mint csúcskorában.