Szeretjük mi a kanadai elektropopper Austrát, ha viszont az első hazai fellépése alapján kellene megítélnünk, a csapat sokkal kevésbé lenne szimpatikus.

Az Austra zenéjében, imázsában és karrierében mindig is megfigyelhető volt egy, ha nem is határozott, de kitapintható kettősség. Egyrészt azért, mert a zenekar, noha többfős projektként él a köztudatban, akár Katie Stelmanis túlburjánzott szólóprojektjeként is felfogható (az énekesnő állítása szerint az áttörést meghozó 2011-es Feel It Break is saját befuccsolt magánpróbálkozásainak a folytatása); másrészt azért, mert szerzeményiben egyszerre érezhető a komolyzenei hatás (operás huhogások), valamint a pop szabályrendszeréhez való igazodás (könnyen befogadható, melodikus dalok); harmadszor pedig, mert eddigi kiadványai ugyanúgy próbálták megcélozni az érzelmeket és az elmét (a már említett debüt), mint a mozgásorientált testet (a tavalyi Olympia). Mindezek ellenére a csapat általánosságban mégis egységes, figyelemfelkeltő képet mutat; és még akkor sem hat kópiának vagy másodrangú, a bevált recepten továbblépni képtelen formációnak, ha ennek az ára eddigi két nagylemezének tagadhatatlanul ingadozó, egymással kontrasztban álló színvonala.


Valószínűleg kevés ember állt ezen gondolkodva a Dürer színpada előtt, és én is hazudnék, ha azt mondanám, nem egy szimpla popkoncertre tartottam igényt a banda fellépése előtt. Az Austra ugyanis leginkább ilyen: nagy szellemi elmélyülést nem igénylő, mégsem sekélyes, alapvetően szórakoztató célú könnyűzene, ami a bemutatkozás elejétől a végéig lebilincselő, goth-elektrója; valamint a második anyag érezhetően lejjebb adott, bizonyos mértékben mégis élvezhető klubdalai révén bőven elegendő arra, hogy maradandóvá tegyen egy szokványos hétköznap estét. És hogy végül nem ez történt, azért nagyon senkit sem szabad hibáztatni - a produkció ugyanis úgy nyújtott semleges ingereket, hogy egyértelmű bűnbakja nem volt. Ezt azonban úgy is értelmezhetjük, hogy minden számba vehető körülmény egy kicsit rontott az összképen. A banda teljesítményére például még úgy sem lehetett kiemelkedő panasz, hogy erős pozitívumokat is nehéz felhozni vele szemben; a tagok pontosan és kellő harmóniában zenéltek, ám az élmény mégsem volt a közönségesnél több. Ez vagy abban nyilvánult meg, hogy amikor az énekrész jó volt, akkor a ritmus maradt el; amikor pedig a kellemes pumpálás hozta a formáját, akkor az emberi tényező került színvonalon alulra. Nem segítette a helyzetet a helyszín hangosítása sem, ami valami gitárközpontú produkciónak képes lenne megadni a kellő zajos kaparást, viszont ami egy minőségi megszólalásért kiáltó elektronikus zenekar esetében csak elvesz az egészből. Mindez persze nem egy objektíven negatív koncertet eredményezett, hanem egy olyat, ami egy fesztiválon az óriás nevek mellett késő délutáni időtöltéseként helytáll, külön, önálló performanszként viszont szerintem nem. Néha-néha érdekes volt, nagyritkán felkaptam a fejem, cserébe viszont a bandából hiányzott az a lelkesedés, ami a közönségre is inspirálóan hatna, így pedig hiába szeretem Selmans hangját és a tudatalattiba furakodó hideg dallamokat, még így is végig tudtam pofázni a bulit lelkiismeret furdalás nélkül.