Vajon hogy áll meg a lábán az előző évtized legvégének egy-egy kereskedelmi/kritikai kedvence? A La Roux és a Pains Of Being Pure At Heart elmesélik nekünk.

La Roux – Trouble In Paradise
Polydor, 2014

Bizony a 00-ás éveknek is megvolt a maga britpopja, vagy ha nem is, a (?) La Roux és Little Boots közötti csatározás nagyon is annak tűnt. Ugyanúgy két azonos kategóriából származó zenész feszült egymásnak ugyanannyira értelmetlen módon, és mivel mindketten elég jó köridőt futottak, a párbajban nem lehet objektíven győztest hirdetni, kinek az alacsony hercegnő táncdalai, kinek a fiús lány énekmanírjai jöttek be jobban. Sajnos abban is osztoztak a produkciók, hogy mindegyikük jó sokat szopott a második kapura lövéssel, és ha a tavalyi Nocturnes a maga négyesztendős elkészültével nagyon senkit sem érdekelt, mit várhatunk a magyar rádiókat is megfertőző La Roux elfecsérelt fél évtizedétől? Akármit is, a Trouble in Paradise kicsit sem sikerült rosszul, és bár nyilván nem fogjuk remekműként emlegetni, funkcióját teljesen betölti; ez pedig nagyjából azonos, mint a 2009-es debütnél: a butikok és a ízlésérzékenyek együttes kielégítése könnyed, mégsem sekélyes, pozitív popdalokkal. Annyi a különbség most, hogy kevesebb a Human League és úgy általában a szinti, ám még a tagadhatatlan new wave-esedés mellett sem mondanánk kifejezetten szervesnek az összhatást. Úgy látszik, ez a műanyag dolog a néhány fotón látható kopasz úr (Ben Langmaid) hozománya volt, az együttes csendestársa ugyanis a ’14-es lemezen már egyedül hagyta az orrszarvúhajú Jacksont, aki láthatóan nem rezelt be a feladattól - a kilencszámos korong soha nem ül le, növelve az igényt a hölgy következő próbálkozására, amire remélhetőleg nem kell huszonnyolc éves koromig várnom.

The Pains Of Being Pure At Heart – Days Of Abandon
Fierce Panda/Neon Music, 2014

A 2009-es évfolyam éltanulója volt az amerikai TPOBPAH is, azonban egy másik intézményben. A New York-i csapat ugyanis hangsúlyosan az édes/naiv tinipop lovat próbálta elektromos gitárokkal megülni úgy, hogy minden dala egy tökélyre fejlesztett söcsö-posztnak felelt meg - véget nem érő fiatalság, horgászcsali-szerű melódiák és a félelem, hogy ha három percnél tovább éneklünk befogott orrú kisbaba módjára, tuti elkap az igazgató. Tényszerűen nézve a dolog egész jól működött nem csak az első korong, hanem a két évvel későbbi folytatás idején is, ám idén már akaratlanul is a fejembe fúrta magát a gondolat, aminek amúgy nem lenne szabad; hogy a csapat szörnyen kiment a divatból. Ha alapvető tulajdonságait nézzük, ez az album bizony van olyan jó, mint a debüt: ha a bemutatkozás volt a Psychocandy, az egyel ezelőtti lemez pedig a Loveless, akkor ezúttal mintha végre megtalálta volna önálló hangját a zenekar, és már nem akar senkire sem hasonlítani. Azonban pont akkora, amikor egy olyan csilingelőbb, twee-bb és aranyosabb hangzást rajzolt maga köré (amit, ha megtagadjuk a Smiths-t, még akár eredetinek is lehet titulálni), ért el a közönség oda, hogy harminc cuki szerzemény nem feltétlen nyújt többet, mint tíz. És sajnos ebből származik a Pains legnagyobb baja, hogy hiába találta meg a remek dalok gyártósorához való kulcsot, érdemben sosem változtak a munkái, még ha az igen hangsúlyos megszólalásbeli kísérletezgetésekkel próbálta is ezt elfedni. Persze nem rossz a Days of Abandon, a homokozó és mesekönyv hangulat nekem is imponál, a lemez pedig édes, aranyos. De úgy kb. ennyi.