Annak idején pozitívan indult a The Drums és a Strokes-énekes önálló karriere, mára azonban mindketten megkeseredtek. Mi történt és mi nem, de főleg: hol tartanak idén?

Julian Casablancas + The Voidz – Tyranny
Cult Records, 2014

A Strokes tagjai közül Julian Casablancas volt az, aki legkésőbb rukkolt elő saját szóló-/mellékprojektjével, ez azonban nem rontotta le 2009-es önálló debütje renoméját. Egyedien dallamos new-wave/elektropopjával a Phrazes For The Young egy szórakoztató lemez lett, aminek rövidsége miatt lehetett morogni, nyolc számával ugyanis maraton helyett max. Cooper-tesztre volt elég a szufla. Most viszont megkapjuk a magunkét, több mint egyórás játékidejével és gyökeresen eltérő hangulatával a Tyranny egyenesen ostoroz: nagyon sötét, nagyon morózus és nagyon élő megszólalást kapunk itt a masszívan robogó háttérzenekartól, ami leginkább valami lo-fi Motörheadre/Black Sabbathra hasonlít. A régi VHS-hangulat és a játéktermi atmoszféra nekem tetszetős, és nagyon az sem zavar, hogy a Moretti-Valensi-Hammond-Fraiture kvartett helyett valami torz Suicide-féleség nyújtja most a talpalávalót. Casablancas dallamérzéke ugyanis még mindig a helyén van, így a legtöbb szerzeménynek meg lehet találni a vonzó oldalát. Soknak viszont nem. Mivel a Voidz név alá gyűrt alattvalóknak nyilván nem jutott szerep abban, hogy visszafogják az diktátor egóját, az énekes itt kénye kedve szerint törhet-zúzhat, ez pedig, amíg saját lelkén valószínűleg könnyít, a miénket csak terheli. Túl sok az ötlet, a darálás és a bánat; igazán nagy kislemezdal még a kiismerhető melódiák ellenére sincs, a rendszeresen túlkapó szerzeményeket pedig a francnak sincs kedve módszeresen feltérképezni. A legjobb etap persze még így is az őszintén érzelmes, tízpercig sírdogáló Human Sadness.

The Drums – Encyclopedia
Minor Records, 2014

Az új Drums-lemez az első három-négy dalról szól. Ezekben úgy tűnik, hogy a páros nehezen, de túlélte, hogy nem csak a 2010-körüli rivaldafény tűnt el mellőle, hanem a csapat másik fele is. Mivel azonban még rendesen a depresszív fázisban vannak, a korong egyáltalán nem vidám; és ez, legyen bármennyire fura, de a legjobb dolog, ami a tagokkal történhetett. Unalmas szörfpop helyett valódi elszontyolodott, nyomott klasszik poszt-punkot kapunk, ipari módon ijesztő (Magazine!, Stranglers!) billentyűsökkel, vad baromfi módjára kukorékoló énekessel; a már fent is említett Suicide hatásokkal és a pozitivitás teljes hiányával. A Kecske persze változatlanul a Let’s Go Surfinget fogja bepakolni a tiniknek, pedig az mennyire közönséges már, ez meg mennyire nem. Borzongató és nyomasztó; kilátástalan szerzeményekkel nyit a korong, amik sajnos túl sokat ígérnek a lemez második feléhez képest. A U.S. National Park vagy a Bell Laboratories is aranyos, érezhetően szomorúbb darabok, viszont ezen kívül kb. semmiben nem különböznek mondjuk a Forever And Ever Amen vagy az If He Likes Him Let Him Do Ittől. Illetve de: abban, hogy sokkal kevésbé érdekesek.