Ez itt Budapest, ahol mindenki jelenség, ahol mindenkinek világképe van és minden helyszín kultikus. Ahol már annyira kitűnünk, hogy mégse.

Rendkívül érdekes beszélgetésekbe bonyolódhat az ember a Senki szigete megtekintése után. Nehéz megtalálni azokat a tényezőket, amelyek miatt ugyanaz a forgatókönyv az egyiknek összefüggéstelen és értelmetlen, az a másik szerinte egyfajta Resnais-i szabadságfogalom köré építkezik és a hangulat is ezt támasztja alá. Biztos hogy nem a filmelméleti előtanulmányok, vagy a valami általánosabban értelmezett szakértelem minőségére kell gondolnunk, sokkal inkább olyasmire, hogy például ki az, aki eleve szereti Török Ferencet, vagy kifejezetten ezt az új filmjét akarta nagyon szeretni, nem beszélve arról, hogy a néző a moziteremben ülve percek alatt esett szerelembe Jakab Julival vagy csak később. Hovatovább ugye vitázzunk-e arról, 1) van-e a funkciója Bánfalvi Eszter melleit filmezni a zuhany alatt, ill. 2) mi baja van annak, akiben ilyen kérdés egyáltalán felvetődik? Megannyi nézőpont, amikről az átlagnéző jó esetben hallani sem akar, mint ahogy nagyon helyesen azt sem igényli, hogy elmagyarázzák neki, miért olyan meseszerű itt minden és mi van ezzel a rohadt ananásszal.


Én sokáig baromira élveztem azt a lendületet, ami felkapta a hátára a szereplőket, az ütemet főként számomra ismeretlen feelgood zenék pattogtatták, a színészek meg szinte bármit is csináltak, életre kelt tőle a vászon. De egyre sűrűbben akasztotta meg azt a sokat emlegetett flow-t az összeesküvés-elméletek paródiájába illő véletlenek sorozata, az életszerűtlen szituációk és kidolgozatlan mellékszálak. Vagy úgy inkább fogalmaznék, minden, ami érdek nélkül szép, vagy valami ilyesmi, beállítások, mimikák, vízcseppek a bőrön, imádnivaló. Míg a forgatókönyv legtöbb olyan eleme, amely nem takarható le semmilyen a szikár logika kizárását megengedő terminussal (merész képzettársítás, egyedi alkotói koncepció stb.), számomra meglepően esetlennek tűnik. Egyszerűen csodálkozom, miként jut egyik jelent a másikba, mert pornók, jobb esetben Louis De Funes-filmekben engedhető meg ennyi játékos ugrabugra. Legalább is, nekem nehezen hozható harmóniába azzal a szembetűnő szándékkal, hogy a gyökértelenné lett belvárosi fiatalság kultfilmje akar lenni. Pedig az önmagában megint csak istennek tetsző ambíciónak tűnik. Valahogy a kettő együtt nekem nem áll össze, mint az ananászos sör. De az meg csak nem bűn.