- Hát én elég sokat gyalogoltam annak idején, és szerintem nincs azzal baj.
- Persze, csak gondoltam megpróbálom, hátha elvisz.
-Csillaghegyre.
Kicsi autója van. Beülünk és elindulunk. Forró a fekete ülés. Piros a körme a váltón.
– Ide is gyalog jöttem – mondom magyarázkodva. – Sokat gyaloglok. Csak így kényelmesebb.
– Meg gyorsabb is – mondja. – Ezt is megértem.
Van benne valami tanárnős.
– Meg hát most dolgozom is.
– Igen?
– Nyári munka. Egy építkezésen.
Rámnéz, elismerően mosolyog. Ahogy a felnőttek szoktak, amikor ezt hallják.
– Mint?
– Mint? – kérdezek vissza ostobán. De észbekapok: – Ja! Segédmunkásként. Tulajdonképpen mindent csinálok. Segítettem gipszkartonozni. Meg benejlonozok ablakokat, hogy ne sérüljenek. Ilyesmi.
Ránézek. Nem néz rám.
– Hogyhogy egyedül volt a tónál? – kérdezem.
– A férjem és a gyerekek vidéken vannak, egyedül vagyok otthon.
– Most én is egyedül vagyok. A szüleim és a testvérem nyaralnak, de én maradtam Budapesten. – Szünet, autózúgás. - Gyakran jár a tóra?
– Igen gyakran. Szeretek úszni.
És mindig meztelenül napozik?
– És merre laknak?
– A Szilágyi Erzsébet fasornál.
– Ott a Moszkva tér fölött?
– Igen.
Kereszteződés, piros. Megáll. Rámnéz.
Tudja, hogy direkt megvártam a tó melletti földútnál, hogy megkérdezhessem, elvisz-e.
A váltót fogó keze hozzáér a combomhoz. A bőrömön érzem a jeggyűrűje simaságát.
– A nyári munka azt jelenti, hogy tanulsz. Hova jársz iskolába?
– Szentendrére járok gimibe. Jövőre végzek.
Nézem. A szőke haját nézem. Pontosan olyan árnyalatú, mint a szőrzete volt a tóparton.
– A lakásában, – kezdem, aztán elhallgatok.
– Igen? – Nem barátságos, vagy bátorító, de nem is ellenséges a hangja.
– A lakásában most biztos jó hűvös van.
Elveszi a kezét. Egyesbe dugja a váltót, indulunk.
– Nagyjából jó – mondja bólintva. – Éjszaka mindent kinyitok. Nappal meg bezárok.
– Nem fél, hogy betörnek? – kicsit felbátorodok.
– Nem, harmadik emelet.
– De azért biztos jobb, amikor itthon van a férje.
Rámnéz.
– Néha nem árt külön lenni egy kicsit.
Felnevetek. Túl hangosan. Rögtön meg is bánom.
– Igen, valószínűleg nem árt. És – hosszú szünet, mert még nem tudom mit kérdezzek, – de amúgy jól megvannak?
– Jól. – Nem néz rám.
Lenézek a lábára, amivel a gázt nyomja. Azon is piros a köröm.
– És, őőő – hagyjuk már ezt az ésezést! – És vidéken hol?
– Tessék? Nem értem.
Megint rámnéz.
– Csak mondta, hogy a családja vidéken van. Merre járnak?
– Ja! Balatonfenyvesen.
– Az a déli parton van, igaz?
Elengedem a csípőmben az izmokat, amitől a combom balra csúszik. Majdnem útban van neki a váltásban.
– Igen. A déli parton.
– Nekünk Lellén van nyaralónk. Vagyis a nagymamámnak.
– Mmm.
Rámpillant. Fél szemmel.
– Hova is mész? – szólal meg. – Nem Csillaghegyet mondtál?
Már majdnem a Flóriánnál járunk.
– De, de szeretek gyalogolni.
– De hát ez butaság.
– Arra gondoltam, jót beszélgetünk.
– Itt jó lesz valahol?
– Az az igazság, – elhúzom a szó végét.
– Igen? – szigorúan szól, szinte lecsap rám azzal, ahogy ezt mondja.
– Arra gondoltam, meghívhatna magához.
– Ó butaság.
Mosolyog.
Nézem.
Ő is rámnéz, de aztán elkapja a tekintetét.
Nem mondok semmit. Megáll. Kiszállok.
