Újabb formabontó filmes vállalkozás, ami ha nem is szól akkorát, mint mondjuk a Sráckor, de megéri rászánni az időt. A Beatles ihlette történet első része most debütál.

Nem szoktam azon nyafogni, hogy milyen ostobák a magyar címek, de itt azért elmorzsoltam egy könnycseppet. És főként, mert öklöt rázni is felesleges, tényleg ez kell a népnek, hogy egy szerelem története, ebből ért. Bár, és nem mondom, hogy ennek örülök, inkább csak megállapítom, aki ebből ért, és ez viszi be a filmre, az rendesen pofára esik. A The Disappearance of Eleanor Rigby: Her nem az Igazából szerelem romantikáját követi, hanem inkább a Betty Blue-ét. Rögtön az elején a címszereplő leugrik a hídról, s csak jóval később derül ki, mi vitte rá erre. Mint ahogy az is, hányadán áll épp élete szerelmével, akinek nézőpontját majd a második epizódban ismerhetjük meg. Tehát már most is eléggé csepegtetve érkeznek az információk, amelyek felülírják a korábban látottakat, mint ahogy elvileg ennek az egész kis minisorozatnak ugyanez a koncepciója, az új rész új információinak tudatában újragondolni az addigiakat.



Linklater és a Sráckor jut eszembe egyre többször, ahogy megpróbált alkalmazni egy újfajta filmnyelvet a 12 éven át tartó forgatással. Ned Benson vállalkozása nem ilyen nagy ívű, de kockázatos és figyelmet érdemlő. Egy azon történet (igen, egy szerelemé) két különböző szemszögből (igen, a nő és a férfi néző pontjából) elmesélve, s mindezt két elvileg önálló, egész film keretein belül. Ugyanakkor a most bemutatott első rész mégsem lehet teljes egész, és ez, ne legyen igazam, meg fog látszani a nézőszámban is. Aki értetlenül áll majd fel, esze ágában sem lesz négy héttel később jegyet váltani a második részre. Amikor is feltehetően nem pusztán egy másik megközelítést, de egy feldobott ígéret beteljesítését kapjuk majd. Én legalább is ezt várom tőle, még ha ilyen ígéretet nekem nem is tett senki.



Egyelőre az tudjuk, hogy Jessica Chastain elbűvölően finom színjátszást mutat be, karakterének személyiségfejlődése különböző hangulatokba sodorja, játéka így színes, de nem csapongó, feszült, de nem túlfeszített. Ez pedig nagyban segíti a nézőt elfogadni a film néha embert próbáló lassúságát, hogy a látszólagos eseménytelenséget is kitöltse valami, ami legfeljebb csak a színésznő arcáról olvasva értelmezhető.



Vagyis a befogadási nehézségek dacára sem vagyok képes szabadulni attól a gondolattól, hogy az utolsó snitt, ahová a női nézőpont elvezet, a másik irányból közelítve drasztikusan új értelmet nyerjen majd. Körülbelül, ahogy a Visszafordíthatatlan vagy a Memento utolsó jelenete írta felül azt, ami pedig már az első percekben befejezett volt. Ha nem így lesz, csalódni fogok. De most félidőben, azt mondani, hogy a The Disappearance of Eleanor Rigby című duplafilm nem felelt meg az elvárásaimnak, igazságtalan ítélethozatal volna. Illetve némi magyarázat még szükséges ide: nem is két, hanem három film alkotja a csomagot, a záró darab a Them alcímet viseli, viszont nem tudni egyelőre hazai bemutatóról. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen míg az első két részre szorítkozva épp az elbeszélés kétoldalisága a truváj, addig ezekből összerakni egy vegyes nézőpontú, tulajdonképpen teljesen hagyományos romantikus drámát, aligha jelent mérföldkövet a filmkészítésben. De persze várjuk ki a legvégét.