A világ káoszában csak elveszni lehet, és ha ezt nem fogadjuk el, életünk végéig dolgozhatunk a kozmoszt leíró képleten. Mert a világ káoszában csak elveszni lehet.
Ha ezt nem fogadjuk el, életünk végéig dolgozhatunk a kozmoszt leíró képleten.Egyszerűbb, ha élvezzük a szorongást és beleszeretünk az érzelempótló alkalmazásokba.
A csengőhangok és személyre szabott reklámszlogenek áradatában élő emberiség nagy része elégedett a helyzetével, sőt szereti a nagy testvért. Qohen Leth-t azonban nyomasztja a tudatlanság felismerése, amely megszámlálhatatlan csatornából feldolgozhatatlan mennyiségben zúduló információ-cunami alól is kiviláglik, tudniillik hogy fogalma sincs, miért van ezen a földön. A meghasonlott, kényszeres, szorongásaival viaskodó férfi naphosszat monitorja előtt ül, kivéve amikor egy orvosi bizottság előtt igyekszik hasztalan bizonygatni, hogy haldokló beteg.
Leth a Terry Gilliam-i disztópiahősök panoptikumának újabb kísérleti egere, aki holland szögből fényképezett bizarr alakzatú jövő-díszletek között küzd a rideg valósággal. A Zéró elmélet tétje, ha volt ilyen, talán az is, hogy túl Orwellen és Asimovon, Cronenbergen és Watchowskikon még mindig a Brazil rendezője az, aki a legtöbb szorongást képes kiváltani groteszk képeivel a technikától, jövőtől, hatalomtól és egyáltalán az élettől, ha csak bizonyos fokig is, de irtózó közönségből. Saját magát mondja fel, sokadszorra, lépcsőjének fokait lerágott csontok alkotják, de amikor direkt idéz a Mátrixból és szinte csak a közönség nevetését nem keveri be alá, talán nem csak számomra húzza ki a méregfogát az ilyesfajta kritikáknak. A feszület kamera-fejű megváltója, az illúziókat áruló online prostitúció vagy a mobilfényt felmutató szinglihordák csak néhány kiragadott példa, hiszen Gilliam koponyájából másodpercenként pattannak ki ehhez hasonló ötletek, amelyek mind a kopasz Christoph Waltz hányattatásainak kellékeivé lesznek.
Mellette maroknyi mellékszereplő, a mindenkit Bobnak szólító tinédzser Bob, a virtuális erotikából ki-kilépő call girl (Mélanie Thierry), valamint néhány izgalmas minijelenlét, a vizsgálóorvos Ben Whishaw, Tilda Swinton mint pszichoterapeuta-alkalmazás, illetve Matt Damon az arctalan cég arca alkotják az osztálytablót. Persze ők csak díszkíséret, hiszen ezt a harcot, mely könnyen a végső lehet számára, Leth egymaga vívja. Akárhogy is, én a Zéró elméletnél jóval kisebb volumenű ambivalencia feloldásába is belefeledkezem a vetítés alatt, tudniillik hogy miként képes ennyire részletgazdag és ambiciózus lenni az a vállalkozás, amely pedig Gilliam úgymond nagy filmjei után egy könnyed ujjgyakorlat érzetét keltik. Ezzel együtt könnyen lehet, hogy nem megyünk ma már sokra azzal, ha a hús-vér feleslegesség elől a pixeluniverzum virtualitásába menekülő felhasználók mentálhigiéniás problémáit boncoljuk, főleg, ha végeredmény mindig nulla. De azzal sem, ha az élet értelmét kutatjuk.
