Ha a Drága Elza! némafilm volna, IFA-platóra lapátolhatná fel a nemzetközi fesztiváldíjait, így viszont meglehetősen ambivalens érzéseket vált ki a nézőből.

Lombos honvéd a második világháborúban harcolva hadifogságba esik, s bár az életét meghagyják, a szovjet hadsereg katonáitól azt a megtisztelő feladatot kapja, hogy előre küldik az aknamezőn, mert inkább a magyar lépjen bombára, mint ők. Nem direkt, esetleg előre meglegyintett önigazolásként sűrítettem bele a történetet egy látszólag indokolatlanul kitágított mondatba, hanem tényleg nem tudok róla többet elmondani. Mennek, lőnek, halnak. Nem mondhatom, hogy a főhősnek nincs célja, mert van, az életben maradás, hovatovább a hazajutás, de mégsem ebbe az irányba haladunk, legfeljebb csak a térképen, a felszabadító seregekkel egyetemben. A sztori azonban mintha másfél órán keresztül vezetné fel önmagát, hogy egy obligát csata, vagy inkább csak tűzharc-jelenettel eljussunk a dramaturgiai zenitre, majd egy huszáros vágással feloldjuk a bennünk addig felgyülemlett feszültséget, s megetessük kíváncsiságunk korgó gyomrú madárkáját. Szóval van a Drága Elzának eleje és vége is, csak a kettő között valahogy nem jutunk ötről a hatra, a kettő között ugrálunk egyhelyben a taposóaknák körül, hogy időnként banánhéjakon csússzunk el.



Nem vagyunk híján gegeknek és ötletes megoldásoknak, van pár emlékezetes beszólás, többnyire alaposan kidolgozott mellékszereplők veszik körbe Lombos honvédot, és nincs igazán bénázás olyan területeken, amiken pedig gyakran hasal el egy magyar produkció. Bár én speciel a lezárást, anélkül, hogy elspoilerezném, éppenséggel felesleges csavarnak érzem, főleg annak fényében, hogy hányszor láttunk már ilyet évtizedekre visszamenőleg. A film igazi erőssége mégis a látvány. Nézi, csak nézi az ember Grátz Márk operatőr felvételeit, és ha nem ébresztené fel ámulatából menetrendszerűen valami modoros monológ esetlen előadása félrecsúszott utószinkronnal, bizony egészen más hangulatban ülné és izgulná végig a filmet. Mert az összhatás, és ebbe persze beleértem a helyszínválasztást, a díszleteket (többnyire nyilván erdők, mezők, kaszárnyák, szétrohadt raktárak), illetve a magam szerény korismeretével a jelmezeket és a sminket is (Lompos sebeit egy hang nélkül elhiszem, másrészt az orosz lányok eleinte inkább mintha a kifutóról jöttek volna, mint csatából), elsőrangú képi világgá állnak össze. Nem csak a háborút sikerült olyan csatajelenetekkel megjeleníteni, hogy azt a világ bármely égtájára néző ablakba bátran kiteheti, de a nyugodtabb közelik vagy épp az egy-egy szubjektívba váltás is egy rendkívüli érzékkel bíró alkotót mutatnak be a közönségnek. Így bár a film egészét egy komor szürke árnyalat uralja, az egész produkció valahogy mégis a végletek között mozog.