Dicsfény az ott az alagút végén, vagy szárnyat perzselő tűzbomba? Iñárritu egy bizonyos értelmezésben elhozta a történelem végét. Birdman, avagy (a mellőzés meglepő ereje).
Riggan Thomson (Michael Keaton) like-függő művész, a lecsengett hollywoodi siker narancsos fényében igyekszik újra felszívni magát. Sasmadárként ragaszkodik minden körmével ideájához, miközben tériszony-tünetekkel retteg, hogy sokat akaró szarkaként zuhan a feledésbe. Kálváriája alig néhány nap története, egy néhai szuperhősmozi-sztár a so called magasművészethez történő felemelkedésének kamikázé végjátéka, az utolsó próbák és a premier színfalak mögötti és előtti történéseinek egy szuszra felolvasott naplója. Iñárritu ugyanis mintha egy drónt küldött volna fel a színpadra, (kamu-)egysnittesben meséli a maratoni zakatolást, amikor szusszanásnyi időt sem engednek az utolsó és az utáni pillanatokban is még a földből kinövő újabb akadályok, a velük való egyre kapkodóbb küzdés. Amely harc természetesen mindig legalább két fronton zajlik, az előadás sikere (de legalább is létrejötte) mellett Thomson hajszálait lányával (Emma Stone), színészkollégáival (Edward Norton, Naomi Watts) és jelenlegi szeretőjével való konfliktusai is őszítik rendületlenül, és tekintet nélkül az alkotói hitvallásra, amelyre minden jel szerint már a józan eszét is feltette.
Belső konfliktusait pedig a benne szunnyadó Mr. Hyde, vagyis egykori filmes alteregója, Birdman hozza felszínre, a vele való fiktív (?) párbeszédek bontják ki saját maga számára is. Sosem tudhatjuk biztosan, hogy ez a kukkoló, mindig lesben álló kamera az objektív valóságot, de legalább is az ahhoz fizikailag lehető legközelebb álló létezést, vagy a Thomson elméjében szikrát gyújtó puszta hallucinációkat közvetíti épp felénk. Ami, egy művész hányattatásairól, az ő alkotói folyamatáról lévén szó, nem hogy nem zavaró, de valójában legközelebb visz ahhoz, hogy feltárja, amit terápiák sorozata után is csak nehezen hámoznának ki a szakemberek, vagyis ami végső soron izgalmassá teszi ezt az utazást a koponya körül.
A katarzis pedig, amit nyújtani szándékozik, Iñárritu sem isten, sem embert nem néző ambíciójáról tanúskodik. Mert ováció és örömkönnyek kísérik a film diadalútját, pedig nem is a sorok között, hanem kerek-perec mondja ki az apokalipszisre való felhívást: mire vered magad, ember? Miért vágysz te ilyen kérlelhetetlenül az örökkévalóságra, és ha azt valaki mégis előre írásba adja, akkor mi lesz? Azt gondolom, ha a film elkészítésének végén, a végső renderelés befejeztét követően, a világ egyszeri isteni csapásra megszűnt volna létezni, akkor elmondhatnánk, hogy az univerzumnak van stílusérzéke.
