Nick Cave esszé jellegű zenés kitárulkozása több, mint portré vagy önpromó, bár mindkét célt szem előtt tartja. Végül mégsem bír nem szuverén alkotás lenni.
A 20.000 nap a Földön cím enyhe alibi, hiszen nem lelünk semmilyen a zenész életvonalát metsző cezúrára ezen az esőtől áztatott pár órában, lehetne ez az időszak a 12.569. nap is. Akármit is mutat a naptár, a film másfél órányi jól sikerült öninterjú, amelyben a mikrofonállvány szerepe hol egy pszichoterapeutának, hol korábbi zenésztársak megidézett szellemeinek, hol egy levéltár dolgozóinak jut. Eközben persze zene is szól, hiszen próba- és koncertterem elkerülhetetlen helyszínei egy énekes audiovizuális elmélkedéseinek.
Lehetne ez kínos is, amikor az alkotó olyan mélyre ássa magát önnön művészlétében, hogy már ez maga válik témájául. Ugyanakkor hogy milyen tomboló viharok s mély meditációk kavarognak Nick Cave fejében és lelkében, az verseit, filmjeit és persze dalait ismerve nem is hangzik unalmasnak. Az ausztrál látszólag arról vall, mi indította el a pályán, miként formálja-torzítja át verssorokká a legintimebb emberi kapcsolatait is, és azt is láthatjuk-hallhatjuk, miként érnek kósza zongoradallamok komplett zenekari előadássá. Íve a történetnek, ha beszélhetünk egyáltalán történetről, nem különösebben rajzolható fel, még ha a nap a reggeli ébredéssel is kezdődik és egy esti fellépéssel záródik. Bár létezik egy kvázi cselekmény, Nick Cave autókázása egyik találkozójáról a másikra, elmosódnak a kontúrok s hogy ne unjunk rá egyik párbeszédre sem, amikor csak lehet, ugrálunk térben s időben. És igen, Kyle Minouge is megjelenik, akihez Cave karrierjének egyetlen szinte popslágerré avanzsált dala is fűződik. Mentségére legyen mondva, igyekszik öniróniát is tanúsítani: előás egy huszonévesen, és csak félig viccből írt végrendeletet, amelyben egy Nick Cave emlékmúzeum megalapítását adja ukázba az utókor számára.

Végeredményben bár majd’ ákosi magaslatokba emeli az önfényezést, valahogy mégis érdekel, amiről beszél, s ez azért is fordulhat elő, mert a 20,000 nap a Földön mint film, teljesen jól működik. Cave íróként több filmet jegyez, így a folyamatos önvallomás jelleg miatt elkerülhetetlenül a szóban forgót is, a mozgóképpel való bíbelődés mégiscsak a két rendező munkája volt. Jane Pollard és Iain Forsyth pedig épp olyan dús, változatos nyelvet használ, amilyet alanyuk is megteremt a szavakkal. Mindeközben egy valóban meghitt, kellemes atmoszféra lengi be a mozitermet, egy izgalmas alakkal a középpontban, akire okkal kíváncsiak az emberek, még akkor is, ha nem a kemény vonalas rajongói. A film így válik vallomások teljesen adekvát közegévé, s lesz izgalmas alkotás, rátelepülve ugyan egy karrierre, mégis saját jogán.