Ez csak egy parkoló – mondják mindketten, mégis képtelenség feladni a harcot. Hiszen mindannyiunktól vett már el az élet annyit, hogy egy nyúlfarknyit se engedünk többet.
A jó és a rossz antagonisztikus küzdelme egy lepusztult belvárosi parkoló málladozó falai között, ahol Lengyel Ferenc a szófukar kommandós és Szervét Tibor az irritálóan gazdag hűbérúr. Előbbinek barátai vannak, utóbbinak ügyvédje, előbbi Bruce Willis-trikóban ráncolja a szemöldökét, utóbbi kesztyűs műgonddal simítja le a sárhányóra fröccsent szennyeződést. Miközben körömpiszoknyit sem tisztelik egymást. Mindkettejüknek van persze gyenge pontja, ám míg az egyik aljas taktikát alkalmazva direkt a lágyabb részekre szúr, addig a másik egyfajta őserőtől duzzadva állja a támadásokat, amíg tart a türelme.
E westernszituációnak az ad enyhe abszurd ízt, hogy kettejük háborúja nevetséges tétre megy. Szervét olyan helyre akar parkolni, ahová Lengyel szóban kitette a behajtani tilos táblát. A szállítmányozás Bernie Ecclestone-ja egy eresz alá parkolna Mustangjával, amely épp olyan tyúkszaros, mint az összes többi parkolóhely, csak ott épp nem esne autójára az eső. A való világban bizonyára kétkedve is fogadnánk, hogy ezek ketten képesek így felhúzni magukat ilyen fokú konfliktuson. Ám épp a túlszaturált karakterek (szó szerint is: Lengyel nyílt tere mindig meleg nyári színekben fürdik, míg Szervét irodája a szürke ötven rideg árnyalatát csillogtatja) és súlyos reakcióik ilyen topis közegbe helyezésével teremt a film fura abszurditást, amely nélkül a Parkoló alig lenne érdekesebb nyolckeres valutázók tyúkperénél. Illetve természetesen az első könnyebb szurka-piszkák után már két ego küzd egymással, a győzelem tétje a győzelem maga, az alfahím pozíciójának birtoklása, a saját igazság egyetemessé emelése.
Miklauzic Bence már korábbi filmjeiben is nagyon finom kézzel formázta meg karaktereit, és teremtett olyan intimitást, ahol még az esküdt ellenségek is egy jin-jang szimbólum két feleként kapcsolódnak egymáshoz. Láthatóan mindent tud teremtményeiről, a gyerekkori traumáktól kezdve a nyugdíjéveket érintő tervekig kidolgozta őket, s jó közönségfilmes szokás szerint néhány hangsúlyos személyiségjeggyel is felruházta mindkettőt (legyen ez valamiféle napi rituálé, szófordulat stb.), sőt ami azt illeti, a mellékszereplőket is. Hozzáteszem, nekem sokkal jobban tetszik, amikor homályban hagy indítékokat (például egy barát árulását illetően, bár lehet, hogy csak a vágóasztalon esett ki), mint amikor az egyik gyártóként feltüntetett tévécsatorna átlagnézőjének felfogóképességét is figyelembe veszi, és jól érthetően elmondja, mi az, ami épp történt. Pedig egészen az utolsó felvonás(ok)ig az járt az eszemben, mi lehetett volna mindebből, ha Miklauzic úgy istenigazából szabadjára engedi a benne lévő gonoszt, nem törődik a zsebkendőt az orra elé tartó közönséggel és egy Furcsa játékok szerű ámokfutásba hajszolja szereplőit. S ha idáig nem is jutunk el, végül mégis elég erős befejezést sikerült kerekítenie, ami után nekem speciel már alig maradt hiányérzetem.
