Szeretem mondani, hogy ilyet csak az olaszok tudnak, akkor is, ha rendező török, a főszereplő pedig lengyel. De a szerelem ennél nagyobb távolságokat is áthidal.
Sokkal jobban érdekelnek a hétköznapi emberek tragédiáiról/szerelmeiről szóló filmek, mint sztárok, királyok vagy Stephen Hawking magánélete. Egyre inkább irtózom az olyan rácsodálkozásoktól, miszerint milyen érdekes, benne van a tévében, mégis oxigénnel működik. Ferzan Özpetek új filmjének szereplői ezért sokkal közelebb állnak a szívemhez, mint bármilyen bipoic vagy dagályos romantikus eposz. A pincérnőt és az autószerelőt nem kell idealizálni, nem kell felmagasztalni, nem kell zanzásítani/átírni a múltjukat, s így döntéseik sem szükséges mindig megmagyarázni. Főleg, hogy szerelemről beszélünk, ki tudna itt bármit is észérvekkel, logikával megmagyarázni?
Az Öveket becsatolni! nem kifejezetten darabos, de sejtelmesen játszik a hiánnyal, ott hagyja két pont között azt az elmosódott területet, amelyen történtekről csak találgatni tudunk. Két szereplőnk Elena, az okos pincérlány, aki fél lábbal már sikeres üzletasszonyok útjára lépett, valamint Antonio, a VV-szinten ösztönlény fiú, akinek buta ábrázata mögött pont ugyanilyen személyiség búvik. Mindketten párkapcsolatban állnak, a koszos körmű „toszkán fasiszta” ráadásul Elena legjobb barátnőjével. Látjuk ugyan a tulajdonképpeni cselekményt, halljuk kettejük párbeszédjeit, de mindez már csak valamiféle következménynek hat. Özpetek nem hagyja magát szorongatni a részletekbe menő magyarázat kötelezettségétől, ugyanakkor rengeteget bíz női főszereplőjére, néhol szinte teljesen kiszolgáltatja neki önmagát és a filmjét. Így aztán a valódi történéseknek akkor vagyunk tanúi, amikor a kamera Kasia Smutniak arcára közelít. Áll a pult mögött és ő maga sem érti, mitől önti el a vágy. Később sokkolva ül egy padon és mint egy végtelenségig elnyújtott fade out, fordulnak át vonásai kétségbeesett zokogásba. S ezek tényleg többek, mint amit konkrétabb akciókkal lehetne megfogalmazni.
A film nem sok időt tölt a megcsalás, az árulás okozta bűntudattal, fókuszába másfajta érzelmeket állít. Néha kimondat szereplőivel férfi-sztereotípiákat a szerelem és a szex kettéválasztásáról, mégis úgy tűnik, pont ez az, amire főhősei képtelenek. Elenát madzagon húzza a férfihez az őt körüllengő maszkulinitás, tiszta szerencse, hogy amaz szofisztikáltabb eszközök híján épp így tudja kifejezni egyébként őszinte rajongását.
Látszólag leragadtam a film első felénél, hiszen az igazi dráma, vagy mondjuk úgy, a konfliktusok második hulláma akkor ér partot, amikor Elenánál rákot diagnosztizálnak. Nem elbagatellizálva ezt a sokkal súlyosabb, konkrétan húsba- és életbe vágó tragédiát, mégis azt mondom, épp csak egy képtelen szerelem újabb képtelen fejezete kezdődik vele. Özpetek facsarja a szíveket és semmi eszközt nem szégyell bevetni ennek érdekében. Nagy kár, hogy nem tudom virtuálisan megdobálni érte, mert sajnos baromi jól csinálja.
