Testvéremként tekintek arra, akinek a cím hallatán a Metallica klasszikusa ugrik be előbb. Bár semmi köze a filmhez, a hangulata tökéletesen illik hozzá.

Jó időket élünk, rengeteg fontos film megy a mozikban, az pedig külön öröm, hogy ezek között milyen nagy arányban találunk olyanokat, ahol a nem épp mainstream (próbálom kerülni az értékes szót, de hát ami igaz, az igaz) alkotások tőlük szokatlanul széles közönséget ragadnak meg. És nem csak megragadják, de falhoz vágják, megrágják és leüvöltik a fejét. Nem a Transformers-rajongók lettek hirtelen vevők a szimbólumokkal terhelt művészfilmekre, hanem egyre több olyan alkotás került a mozikba a közelmúltban, amelyeknek nem céljuk elijeszteni a nézőket, ugyanakkor az intelligenciájukat sem váltották át aprópénzben kifizetett könnyű sikerre.



A Whiplash egyike ezeknek az egyáltalán nem könnyű, de elismerésre méltóan szórakoztató filmeknek. A közeg egy neves zeneiskola jazz tanszaka, ahol a világ minden bizonnyal legszemetebb oktatója adja az ütemet. Az ő formációjába bekerülni nagyobb ajándék, mint amit karácsonykor remélhet az ember, annak ellenére, hogy a férfi modora körülbelül egy szlovák motelben megbúvó darabolós gyilkos és egy kielégítetlen filmes blogger legrosszabb tulajdonságait vegyíti magában. Könnyű belátni, hogy az ő karaktere viszi majd hátán a filmet, az ő mocskosabbnál mocskosabb húzásai, amelyek épp úgy röhögünk, mint egy eltúlzottan véres kivégzésen egy Tarantino(epigon)-filmben és a megalázott áldozat reakciói jelentik azt a párbeszédet, amely előre lendíti a cselekményt. Hogy aztán a végére ezt a dialógust már végképp a zene, illetve annak előadásmódja vegye át.



Valahol sportfilm, hiszen annak sémájából indul ki, gondolok itt először is a szerencsét próbáló egyszálbélű dobosgyerekre, aki beverekszi magát a nagyok közé. A ketrecharcok funkcióját a forgatókönyvben a fellépések (amelyek legtöbbször egyben versenyek is) töltik be, hogy aztán az elkerülhetetlen formahanyatlás után még nagyobbat szóljon a főhős mennybemenetele. Ugyanakkor mégsem mondható, hogy a történet kiszámítható lenne. Valójában pont olyan, mint jó esetben a sport, ahol bár létezik papírforma, de mégsem adja senki írásban, mikor milyen fordulatoknak kell következnie. A Whiplash pedig mindig képes váratlan tempóváltásokra, s ebben a vágás, a színészek vagy épp a zene tökéletesen követi a rendezői koncepciót, hadd ne mondjam, mint egy tökéletesen működő együttesben. Mégis azt mondanám, nem egy zenés film, hanem dráma, vígjáték és szinte thriller egyszerre, az élvezetéhez pedig nem szükséges jazz- vagy egyáltalán zenerajongónak lenni. Ez különben sem jazz, ez metál.