Évtizedes lyuk után a Sleater-Kinney teper, kapar és sarokba állítja a mezőnyt, ami talán nem is létezik. Ha minden visszatérés ilyen lenne… Ez ilyen, és ilyen=nagyon-nagyon jó.
Sub Pop, 2015
Módszeresen próbáltam kielemezni, mi ad örömet az egészben, és rájöttem, hogy igazából minden. Variált; lineáris dinamika helyett inkább helyben ugrándozó-toporzékoló dobok, szépen elkülönülő és kalandozó basszusgitár, be-beszúródó gitárfullánkok, egyszerre harcias, egyenes hátú és kántálható dalok. Elsőre is egyértelmű, hogy itt valami van, és ó, de büszke lennék, ha lenne barátnőm és ilyen szépen kaparná a húrt, miközben kiáll magáért. De ja. Nincs. Egyrészt fintorgok, mert valami nyilván elveszett az Y generációból, ami bennük még érezhető, másrészt üdv is van, mert a No Cities To Love tényleg kifogástalan és fenomenális az első perctől a harminckettedikig. Többgitáros mámor, közönséges, zsigeri érzelmek smink és púder nélkül. A szigorú tanárnő és a panaszos szirén közötti skálán van itt minden, az energia roppant, olyan, mintha a hang folyton el akarna menni és lasszóval meg ostorral kell visszafojtogatni, a nagy slágerekbe pedig nem kell se tömör fal, se erőlködés, hogy rendkívül kifejezőek legyenek.
Bontás és akkord fog kezet, érces papír, smirgli érződik az arcodon, a csuklódon pedig méltóságteljes, erőskezű szorítás. Cizellált és kidolgozott, jó csontos, fakó farmergatya és olyan robbanékony szerzeményekbe tűrt pánik, amilyeneket az elmúlt két-három évben nagyon sokan nem tudtak írni. A Sleater-Kinney nyolcadik stúdióalbumára tíz esztendőt kellett várni, és én eddig egyik korábbi lemezét sem hallgattam végig. De majd most.
90%
