Eljutni A-ból B-be, nem csak földrajzilag. Reese Witherspoon önmagát keresve az amerikai vadromantikába menekül, wifi nélkül, mint az állatok. Vadon.

A Vadon a tekintetben evez veszélyes vizekre, hogy igen kézenfekvőnek tűnik összevetnünk Sean Penn 2007-es Út a vadonba című filmjével. Emile Hirsch a kertvárosi jólétnek hátat fordítva indult a mérgespókos ismeretlenbe, hogy aztán tisztességesen bele is haljon, míg Reese Witherspoon anyja halála, abortusz, válás és heroinfüggőség után kíván új emberré válni azzal, hogy végigmegy egy konkrétan túrázók számára kialakított útvonalon. Ezért nem érdemes hát pontozni a megtisztulást, colstokkal mérni a katarzist, mert a végén még komolytalannak találjuk gondolni emezt, akkor viszont megfosztjuk magunkat egy igen kellemes filmtől. Witherspoon nem engedi elkalandozni a gondolatainkat rossz irányba, mindent bevet, hogy karaktere jellemfejlődése kellően kidomborodjon, s eszünkbe se jusson elbagatellizálnunk a drámát. Ami azt illeti, a színésznő képességein 2015-ben már nem kellene nagyon meglepődni, meglehetősen nívótlan már a szalagcímekben való doktorszöszizés.

Ahogy a Whiplash után is sokan kacérkodtak a gondolattal, hogy kezükbe veszik a dobverőt, úgy a Vadon is sarkallhatja arra a nézőjét, hogy útnak induljon, bár legtöbben a buszmegállóban már kapkodjuk a levegőt. A mentális megújulás legtöbbször kéz a kézben jár a fizikai megpróbáltatásokkal, egyik a másik nélkül, aligha működtethető. A saját képességeinek határait kísértő, a mentális káoszból terápia jelleggel a könyörtelen természetbe menekülő egyén kálváriája mindig hálás téma, olvasni és moziban nézni egyaránt felemelő szokott lenni. A Vadon egyszemélyes road-movie látszatát kelti, ám – akárcsak a fenti testvérfilm – a történet izgalmasabb részei mégis a flashbackek, a miértek feltárása. Imádott anyja elvesztése, kurta-furcsa házassága, a mindebből következő átmeneti junkie-életmódja már magukban hordozzák a tragédiát, illetve részletesen, de nem túlmagyarázva fedik fel azt a vakvágányon száguldást, amelynek ellenpontját képezi majd maga az út. Még ha a kalandozás istenigazából túl sok veszéllyel nem is fenyegeti a főhőst, a girl-next-door gimis egyfajta felnőtté válás-története akkor is lebilincselő, ha nem kergetik farkasok a sziklák között. A heteken át tartó félnomád életmód valójában sokkal inkább az egyszerű lét harmóniáját tárja fel a természet s benne az ember ösztönös tempójában, ügyet sem vetve a banalitás esetleg felmerülő vádjára. Nem utálnám a szúnyogokat, isten bizony, már mennék is utána.