Amy Winehouse és Lily Allen producerének új korongja az Uptown Funk sláger ellenére sem kifogástalan, a Berosszulás azonban az amatőrizmus mellett is vérprofi. Zenék a hétre.
Columbia, 2015
Vánszorog a tél, utálom nagyon, nem lehet semmit csinálni, amit meg lehet, ahhoz nincs kedved, nulla vagy, semmi, az év még nem izgalmas, nincs tavasz meg ilyenek. Mi kell ide? Ficánkoló funk-psych-pop-soul koktél, szívószál meg falnyi tengerpartos tapéta. A producerből ön- és közszórakoztató úri fiúvá előlépő Mark Ronson már hozza a poharat tálcán, jól is esnek a kortyok, látod magad előtt a multikulti bulit, sziporkázó fúvósokkal, bezsírozott, zselés Chic-gitárokkal. Átszűrődnek a napsugarak, a talpadon homok, pedig a Los Angeles-i betonon vagy, ahol Kevin Parker énekel. Az Uptown Special különlegessége, hogy akkor is szertelenül fog kezet a meghívottakkal, ha valójában csak felszínes beszélgetésre jut idő velük, így noha a műfajbeli változatosság üdvözlendő, viszont nekem kicsit Starbucks-, iPhone- és közgazdászszaga van a dolognak, így az igazi merészséget és a tényleg jó dalok jelenlétét hiányolom, pedig szegény fiú sokat szenvedett, mire összevarrta az egészet, el is ájult, hányt, ilyenek. Persze van kedély, halvány kaleidoszkóphatás, a tárcsán Bruno Mars süti a húst, Stevie Wonder pedig dalol, meg értem én, hogy bombasiker, Billboard ötödik hely, és való igaz, hogy a mechanikus reprodukciónál több a spiritusz, azonban olyan, mintha igazi belemerülés helyett csak a bokáig érő vízben tapicskolnánk. Így bár a mainstream förgetegben értékelendő a lelkes zenemániás teljesítménye, viszont azt, hogy valaki rajongjon az Uptown Specialért ahelyett, hogy csak be-betegye a háttérbe, nehezen tudom elképzelni.
Berosszulás – DEMO
2015
A múltkor lementem a Gólyába, egyrészt azért, mert az a kedvenc helyem, másrészt azért, mert ilyen punk őrültködés volt, jött két külföldi, meg valami magyar zenekar is, azt mondta a kígyós plakát. Mindegy, mondom, kezdés után félórával elindultam, már a pláza mögött hallom a disznóvisítást és a halál ütegeit, remek, megy a buli. Beérek, sorban állás, pohár barna sör, meleg van, mert az ing alá pólót is vettem, pedig amikor egy héttel korábban a fotel karfáján mezítláb állva néztem a félmeztelen énekest [Románia], miközben üvöltözik és ordít, és valami fültágítós kemény fiú csikizte a talpam, na, akkor még pólóban is meleg volt. Mindegy, állok, mellettem a Dani, nem rossz, csak istentelenül, kurva kibaszott hangos, én meg ilyen kisfiú vagyok, ötvenévesen is akarok hallani, kicsit kényelmetlenkedem, meg nézem, hol van jó hely. Aztán elkezd tetszeni, lazítok, körbelesek, kiféle, miféle emberek jöttek ide megdögleni, ízlelgetem a hordó- és tornádószerű terrort és elengedem magam. Jó. Nagyon jó. Főleg, ha becsukom a szemem, akkor ilyen transzszerű ingerek is érnek, a hátam közepéből indul ki a bizsergés, mint régen a moziban az előzetesek közben; nem látok semmit, de nem is baj, a képi adalék csak elvonná a figyelmem, mint ahogy az is, ha érteném, mit ordibál ez a nemnormális. Mindegy, mámorban vagyok, nagyszerű érzés a nyakamat tekergetni és nyújtogatni, lélegzek hosszúakat, az arcizmaim kis adagokban mozognak, és azt kívánom, tartson még, tartson még. Régen imádtam arra kelni, hogy a TV nem csak hangyás, hanem recseg is, ez pedig valami hasonló élmény volt. Olyan öt perc után vége, én meg szomorú vagyok, de ha látom máskor is, tuti újra megnézem ezt a tökéletes bandát, aminek demója időt nem rabol, nyugalmat nem ad, érdeket nem sért, de nagyszerű. Mint amikor valami nagy fémdaráló indul neki az érchegynek.
A Berosszulás anyagát meghallgathatod itt.
