Egy sosem volt magyar hetvenes évek pajeszos-sárgás miliőjében találkozik japán átok és finn romantika, sok CGI-jal és vérrel. Ilyen az új magyar vígjáték (?)
Arról beszélgettünk film után, hogy a trailer valamelyest tévútra viheti a nézőt. A Liza, a rókatündér természetesen vígjáték, de nem a Reviczky Gábor üvegtigrisesen kurvaanyázik fajtából; ami azt illeti az ő jelenetei talán mind bele is fértek az előzetesbe. Ennek ellenére nem tagadom, hogy épp egy ilyenen nevettem a legnagyobbat, de ha egyszer olyan remekül fel volt vezetve. Szeretném hinni ugyanakkor, hogy a magyar vígjáték most már visszafordíthatatlanul maga mögött hagyta a Szeszélyes évszakok által kitaposott nyomvonalat, ahogy ezt a Liza, a rókatündér sejtetni engedi.
A történet kerete egy homályosan körvonalazódó távol-keleti átokra utalgat, amiről elég annyit tudnunk, hogy címszereplőnk úgy taszítja magától a férfiakat, mint mélynyomorban nevelt amatőr szereplős magyar film a mozilátogatót. Pedig Liza már szívesen bepasizna, de valamiért aki közeledni szeretne hozzá, gyors, ám rejtélyes halállal fizet. Emiatt persze épp a lány kerül a helyi rendőrőrs látóterébe, hiszen ő az egyetlen a közös pont a lassan tucatnyi áldozat környezetében. Nem nagyon számít egyébként, hogy mi miért is történik ezen felül, lényeg, hogy az – engem folyamatosan Eszenyi Enikőre emlékeztető – Balsai Móni lába nyomában kiforduló világ furcsa új színeket hozott be a magyar filmbe. A japán táncdalokkal dúsított véráztatta pszeudo-Budapest hangulata a fekete humorban gyökeredzik, ám a végeredmény mellőzi brutalitást, helyette Wes Anderson világához hasonlatos habcsókparádét teremt. Sem a szereplők, sem a szituációk nem bírnak egy leheletnyi realizmussal sem, Liza kálváriája egy földtől elrugaszkodott felnőtt mese, s ehhez igazodik a látvány is. Így még arra is fény derül, hogy a speckó effektek használata hogy, hogy nem, megtanulható, s nem lehet mindig azzal takarózni, hogy baromi tehetségesek vagyunk, csak nem születtünk nyugatra.
Engem külön megfogott, hogy Ujj Mészáros Károly filmjében néha a hang, tehát a zörejek, a dalok, beszéd, minden, ami audio, időnként önállósítja magát és hol önmagára reflektál, hol önálló szereplővé lép elő. Az alaphangot megadó japán popdal, lássuk be, azért kapott helyet, mert mi, európaiak nevetünk rajta, eleve a hangzáson, függetlenül attól, mi szöveg jelentése. (Nem is tudjuk meg.) Aztán mintegy vele szemben a Bede Fazekas Szabolcs skandináv minimalizmust megjelenítő karakterén keresztül bejön a képbe a finn country & western is – amit bevallom, én már túlzásnak, egymást kioltónak találtam, mint amikor egyszeri petőfirádiós poszt-Kispál slágerben túl sokszor ismétlődik a refrén. De elkalandoztam. Szóval fontos a hang, nem csak az olyan konkrétabb esetekben, mint hogy Liza a zenén keresztül idézi meg kis japán barátját, s vele szemben Zoltán Zászlós épp az élő beszéd hiányával tüntet, de például a film többször is kijátssza a néző meglévő, akár tudattalan ismereteit a hangeffektekről – ám ezt kár volna itt most bővebben boncolni. Szó nincs róla, hogy ezentúl csak ilyen magyar filmeket akarunk látni, de jó, hogy készült egy ilyen is.
