Nem kerekedett el a szemem Tim Burton új filmjétől, sőt tulajdonképpen Christoph Waltz nélkül az egészet dobhatnánk a kukába. Így azért egyszer érdemes megnézni.
A legfigyelemfelkeltőbb szlogen egy Tim Burton-filmhez mostanság nem is lehetne más, mint hogy „nincs benne Johnny Depp!”, sőt még Helena Bonham-Carter sem. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Tim Burton se sok, már elkél némi magyarázat. Pedig nem másról van szó, mint hogy az igen markáns stílusáról messziről megismerhető, ugyanakkor épp ezért egyre kiszámíthatóbb álgót rendező valamelyest új dologba fogott bele, legalább is a védjeggyé vált timburtonizmushoz képest. A nagy horderejűnek aligha nevezhető Nagy szemek egy művészházaspár igaz története: Margaret Keane mást se festett, mint óriási szemekkel bámuló gyerekeket szemből, ami elég unalmasnak hangzik és szerintem az is, de valamiért az ötvenes évek Amerikájának művészközege megtalálta benne azt, ami épp hiányzott a faláról. Apró szépséghiba, hogy a képeket a férj nevén jegyezték a szaklapok és a műkedvelők, a férfi ugyanis sajátjaként árulta felesége alkotásait.
A film narrátorának első mondata egyébként valahogy úgy hangzik, hogy az ötvenes évek remek idő volt Amerikában – főleg a férfiaknak. A szórakoztatóipar soha ennyire nem tette magáévá a feminizmust, mint az elmúlt egy évben, főleg Nőnap körül vehette észre ezt, aki egészségtelenül sokat ül az internet előtt. Ez a vonal később is erősen megjelenik a történetben, az állásinterjún rosszallóan hümmögnek hősnőnkre a válás szó hallatán, illetve a filmben megjelenő második férj, Walter Keane konkrétan kimondja a szomorú igazságot: azért hazudja magáénak a festményeket, mert egy nő keze munkája kevésbé rentábilis. A történet aztán a rabigát lerázó hősnő igazságért folytatott küzdelmébe csap át, amelynek vége akár a Wikipédián is elolvasható, hiszen történelmi adat, nem pusztán egy a közönségigényt szem előtt tartó forgatókönyv happy endingre kihegyezett végjátéka. Vagyis egyfelől minden szavát feltétel nélkül elhiszem, másfelől kellően trendkövető, de azért tetszetős biopic.
A Nagy szemek tehát alig mutat fel valamit a jól ismert burtoni stílusból, szigorúan véve egyetlen egy-másfél perces jelenet csak, amely a valóságtól való elemelkedéssel játszik, amikor Margaret egy vásárlás közben már minden ember arcára óriási szemeket vizionál. Ezt a nyúlfarknyi illúziójátékot leszámítva a történet tíz körömmel ragaszkodik a valósághoz, s nagyrészt a történelmi hűséghez is, egyedül Christoph Waltz játéka, ami mégis folyamatosan fenntart egyfajta stilizáltságot, játékosságot. Hiszen tudjuk: heves gesztikulációk, fogsorvillantó fültől-fülig vigyor, mediterrán jellegű harsányság. Bármekkora szélhámos volt Walter Keane a való életben, ide a kihegyezett ecsetet, hogy ilyen színjátékra sosem volt képes. Bízzunk benne, hogy minél később fogunk ráunni.
