Már rég rá kellett volna unnunk a skandináv krimikre, mégis tíz évvel Stieg Larsson után még mindig azt sziszegjük a moziból kifelé jövet: – Betegek ezek ott északon!

És még csak azt sem mondhatjuk, hogy ez idő alatt radikális megújuláson ment volna át a műfaj, nyilván léteznek különböző irányvonalak, de a végeredmény mindig egy erőszakos, társadalomkritikus, szövevényes, precízen kigondolt történetű krimi. A Fácángyilkosokkal a 2013-as Nyomtalanul nyomozópárosa tér vissza, vagyis a dán író, Jussi Adler-Olsen fejéből kipattant, az X-aktákat idéző Q-ügyosztály két tagja, a száját folyton tátva hagyó alkesz Carl Morck és sajnálatos módon továbbra is sancho panza-i másodvonalba száműzött Assad. Így akinek kimaradt a Nyomtalanul, annak talán feltűnő lehet, hogy mennyire nem derül ki semmi Morck melankóliájának hátteréről, ugyanakkor a történet természetesen nem folytatása amannak, hiányérzet így nem fog gyötörni minket e tekintetben. Illetve ha nagyon őszintén kitárom szívem minden szőrét, akkor is úgy vagyok vele, hogy semmilyen hiányérzet nem maradt bennem. Mert ezek ott északon tényleg betegek.

A páros ezúttal egy húsz évvel korábbi kettősgyilkosság aktájának tartalmát kénytelen egyenként kiragasztani a falra, miután valaki az életét adta érte, hogy felhívja a figyelmet az egyszer már lezárt ügyre. Milliomos fiatalok bentlakásos iskolájába lesünk hát be hamarosan, miközben ezzel párhuzamosan azt is látjuk, mi lett a semmi erkölcsöt és törvényt nem ismerő gyilkos tinikből. És nagyon hamar kiderül, hogy már nem is csak az eredeti bűntettek valódi elkövetőit keressük, hanem egy falkában elkövetett egész gyilkosságsorozat körülményeit, indítékait és a résztvevők egymáshoz való viszonyait kell kiraknunk félmondatokból és papírfecnikből.

Érdekes módon, ahányan voltunk, annyiféle aspektusból dicsértük a filmet; egyikünk egyenesen Fűrészt emlegetett, ami azért nyilván messzire vezető asszociáció, hiszen olyasfajta kínzásorgia nem üti fel benne a fejét, jóllehet erőszaknak nem vagyunk híján, meg is tudja feküdni az ember gyomrát. De nekem például, holott az én gyomrom sem erős, ez majdhogynem fel sem tűnt, annyira lekötött a történet kidolgozottsága, pókháló-szerkezete. S amikor a felénél úgy éreztem, kész, ennyi volt, hiszen már mindenkiről kiderült minden, nincs mi után nyomozni, innentől legfeljebb majd üldözik egymást a felek – mégis át tudott kapcsolni a film egy másik minőségbe, pillanatra sem hagyva, hogy lemondjunk róla a hátralévő játékidőben.

Pár éve egy punkzenésztől hallottam, hogy nem kell már új dolgokat kitalálni, az ismert, egyszerű, érthető sémákat kell követni, de azt jól. Úgy látszik, ezzel szemben a skandináv thrillerek 2015-ben bár szintén nem találtak már ki újat, de egy igen magas szintű, egyszerűnek véletlenül sem nevezhető formát ragadtak meg véres kézzel, s csinálják jól, újra és újra.