Április negyedikén született, és hatodikán lett öngyilkos. De ne csak az évforduló kapcsán olvassunk Juhász Gyulát: versei mindig pontosak, és nem csak Annáról szólnak.

Kicsoda Juhász Gyula? A puritán zsargon szerint a magyar irodalom viharos századaiból az egyik legszomorúbb költő. Ez már tetszik, mi se vagyunk épp valami vidámak. Juhász kemény hajódeszka – valamirevaló hajó nélkül.

Vize terméketlen, holt víz. Nem ő a holnap hőse. Élete végletekig kergetett reménytelen szerelem, számtalan csalódás és kudarc. Költőnk babonás, mindenben a rosszat látja. Nincs különösebb okunk kételkedni Juhász pesszimizmusában, a burek-zsíros, mérgező alkoholgőzben szárítkozó faluvégi sarokkocsmákkal, az emberekben rögzült kelet-európai magatartásmintákkal, hozzá a kietlen magyar tájjal meglendített vegetatív létezés reménytelenségében. Míg az, hogy elszigeteltsége kényszer szülte életforma lett volna, erősen megkérdőjelezhető, s nem gondolhatjuk, hogy a széles ismeretségi kört magáénak tudó Juhász nem kap, ha nagyon akar, segítséget, akár protekciót egy jobb állás megszerzése érdekében. Tetőtől-talpig önsorsrontó, hetven kiló szerencsétlenség.

Juhász Gyula egy vérbeli prímás módján a cseppnyi reményt is kihegedüli a szépre fogékony emberi szívből. Egy árva húron muzsikál, – fájdalmas megszállottsággal, hurutosan, mélyen. Sebfakasztóan érzékeny a vonója. Nem vált hangot, végig kitart a chanson szomorkás, nem egyszer gyászkeretes szólama mellett, a nyelv legsötétebb poklaiból hozott anyag ennek a költészetnek a markáns attitűdje. Néha utálatos, néha unalmas, s mindig, -- bár szerethetően – az élet élhetetlenségének határát feszíti a nem-lét határának kezdetéig. Ez a gyakorlat az első öngyilkossági kísérlet tényétől komolyan vehető, s kezdetét veszi a játék, a haláljátékos megtette első tétjét.
Juhász Gyula sokszor nem bír magával. Nem egy öngyilkossági kísérlete hóbort és rutin, amolyan rosszul eltalált magyar virtus. Hőbörgés hokedlin, olcsó padlásszaggatás. Míg Ady vérbajos alkoholista, Kosztolányi Stockholmba kezelésekre jár, Móra meghal, addig ő semmilyen szervi bajjal nem küzd, (hol vették komolyan akkoriban a depressziót?) amit, ne finomkodjunk, a rengeteg tisztázatlan minőségű cigaretta és rendezetlen életmód indokolttá tenne.

„Átkozott” magyarsága, az ebből kibontakozó rossz élet rögeszméje nem hagyja békén, szorítja, akárcsak a többsújtásos Anna-mellény. „Azt hiszem, a nő után való mérhetetlen vágy és a nőhöz való közeledni nem merés betege. Serdülő gyermek maradt máig, iskolás példa.” Írja Móra Ferenc egy Freudon túli, modern diagnoszta pontos meghatározásával.

Nem várt eseménnyel köszönt be ’37 áprilisa. Két ominózus napot karikáz be a sors fekete kesztyűbe bújtatott, bolondos aranykeze. Negyedikén születésnap, hatodikán öngyilkosság. Ennyi minden, ami az egy szem Juhász Gyulával történt alig néhány óra leforgása alatt, egy száz éves, nikotinos nyugdíjas otthonnal nem esik meg. „Anyád sirat,” olvassuk József Attila: Meghalt Juhász Gyula című versében, s nem kis megilletődéssel vesszük tudomásul, hogy Juhászt halála előtt édesanyja vette gondozásba, s mint hitte, körültekintően zárta el előle a gyógyszereket, hogy a költő ne tegyen kárt magában.

S miért beszéljünk Juhász Gyuláról? Mert akiről hallgatni nem lehet, arról beszélni kell! Lackfi János írja a mesterről: „Juhász Gyula igazi képíró volt, illuminátor, a szó mindkét értelmében, vagyis iniciáléfestő és megvilágosodott egyaránt. Hihetetlen derengés uralkodik el időnként a szövegeiben.”
Juhász szakállára mondom, olvassunk halott költőket! Olvassuk orrvérzésig, szívszakadásig Juhász Gyulát!