Az év első negyedében két magányos dalszerző-előadó is sokak érdeklődését felkeltette. Tobias Jesso Jr. és Sufjan Stevens nekünk is okozhat keserédes perceket.
True Panther/Neon Music, 2015
Tobias Jesso Jr. amennyire idős, legalább annyira kacskaringós utat járt be addig, amíg ő lett az elmúlt hónapok egyik friss üdvöskéje - és ez a pálya sem feltétlen volt vidám. A kanadai származású ifjú még Los Angeles-ben próbálkozott mind a befutással, mind pedig a háttéremberkedéssel, aztán amikor rövid időn belül szenvedett biciklibalesetet és tudta meg, hogy anyukája rákos, visszavonult Vancouverbe, ahol nővére zongoráján kezdett el szöszmötölni úgy, hogy huszonhét esztendeig nem is nyúlt a hangszerhez. Szomorkás, búskomor balladáit végül a Girls-ös Chet JR White-nak elküldve olyannyira beindultak a dolgok, hogy Goon című debütalbumán mind ő, mind a Black Keys, mind pedig a New Pornographers egy-egy tagja dolgozott (a közszájon forgó Ariel Reichstadt mellett), és igen, a sztorinak ezen a ponton kellene áthajlania az elsöprő erejű és felülmúlhatatlan tehetségről árulkodó bemutatkozásba, a korong azonban a tündérmesébe illő felvezetés kicsit levertnek hat. De persze mindez relatív, önmagában ugyanis nem kifogásolható az anyag, hisz még ha a zongorás singer-songwriter istenség valahogy nem is süt belőle, a magányos sétákra kalibrált, díszmentes hangulat és a lesütött szemű melankólia miatt szívesen el lehet hallgatni naponta akár többször is. Az őszinte, közvetlen előadásmód is a számlájára írható, mint ahogy a bágyadtan dúdolgatható refrének is, és bár valószínűleg jót tett volna az egésznek, ha mondjuk a For You-hoz vagy a Crocodile Tears-hez hasonló gazdagabb darabok vannak fölényben, összességében nem szidhatjuk komolyan a munkát, még ha legközelebb több kreativitást várunk majd el.
78%
Asthmatic Kitty, 2015
Sufjan Stevens-ben egyszerűen minden tökéletes: keresztény, cuki, jóképű, ráadásul képes volt egy egész lemezen keresztül annyi barokkos/érzelmes zsenialitást nyújtani, hogy muszáj őt az előző évtized legnagyobb dalszerzői között emlegetnünk. Aktivitása azonban az utóbbi időben lankadni látszott, az elmúlt tíz évben ugyanis a mostanival együtt összesen két rendes stúdióalbumot adott ki, és bár a 2010-es The Age of Adz még az dilinyós elektronika és a huszonöt perces zárószám ellenére is nagyszerű hallgatnivaló volt, a vonós-fuvolás-gyermekkórusos csinnadrattával hódító polihisztort azonban nem hozta vissza. És bizony sajnos a Carrie & Lowell sem teszi ezt, még hogyha egyéb területeken eredményes helyt is áll. A korongon Sufjan kétféleképp is visszatér gyökereihez: egyrészt azért mert azon a problémás életű, mentálisan ingatag, a szegény Stevens-t gyermekkorában magára is hagyó elhunyt édesanyjához, nevelőapjához, illetve a hozzájuk kapcsolódó mély, tragikus gyermekkori emlékekhez íródott, másrészt azért, mert a lemez annyira visszanyúlik a lecsupaszított folkhoz, hogy leginkább csak suttogva lehet beszélni, miközben szól. A hangulat így végig roppant személyes és hallgatag, a pókhálóvékony gitár- és zongorakíséretek csak a minimálissal töltik ki az énekes szégyenlős orgánumával átszőtt teret, így az egész kicsit olyan, mintha egy üres házban járnánk, ahol nyikorog a padló, a porosodó bútorokra pedig évek óta nem ült senki. És noha szívesen mondanánk, hogy mindez olyan dalokkal párosul, amelyek megérdemlik az ötéves várakozási időt, ez sajnos nem feltétlen igaz. Persze nem arról van szó, hogy ne lehetne pozitívan viszonyulni a Carrie & Lowellhez, de az azt körülölelő őrületes kritikai visszhang valahogy rólunk lepereg, és inkább tekintünk úgy az összképre, mint egy gyöngybetűvel megírt búcsúlevélre, mint a művész magnum opusára. Nem sematikus, nem sekélyes és még csak nem is ihlettelen – csupán egy kicsit halovány lenyomat, ami inkább Sufjan, és nem a hallgató lelkén könnyít.
79%
