300 táncos, közel 1000 m² játéktér, több ezer néző: ez a 25 év után újra színpadra állított Magyar Menyegző. Zeke Edittel, az előadás látványtervezőjével beszélgettünk.

A vizuális tervezés kulcsa a lényeglátás. Hogy ez mekkora térben zajlik, az számomra másodlagos: egy ember van a színpadon vagy ötszáz, tíz négyzetméteres a terület vagy ezer… a legfontosabb kérdés, hogy elkapod-e a hangulatát, vagy meg tudod-e fogalmazni a vizuális tartalmát a darabnak. Számomra itt kezdődik a tervezés.

Hogyan indul egy munka?

Minden rendezővel másként dolgozom. Néhány rendezővel össze vagyok már szokva, velük kialakult már egy saját munkamódszerünk – Eszterrel is például már több évtizede dolgozunk együtt. Hogy hogyan indul a tervezés? Mindenekelőtt elolvasom a darabot, utánanézek kicsit a hátterének, és akkor elkezdek bányászni a „vizuális lomtáramban”, végül szépen lassan elkezd összeállni a fejemben a kép, amit megosztok a rendezővel és egy közös gondolkodás hozza meg a végeredmény.

Mennyire rendezői koncepció, és mennyire a sajátja egy-egy díszlet?

Ez véleményem szerint egy közös munka, a színház egy közösségi műfaj, ahol általában senki sem dönt egyedül. Az én feladatom, hogy megvalósítsam a rendezői koncepció vizuális lényegét, illetve hogy a saját vizualitásommal segítsem a rendező munkáját.

Igazán akkor derül csak ki, hogy jól sikerült-e egy munka, amikor már a nézők elé kerül?

Az, hogy a térszervezés (és itt most főként a díszlet felépítéséről, alaprajzáról beszélek) jól funkcionál-e, már a próbák közben kiderül. Az, hogy maga a látvány jól működik-e, esztétikailag és tartalmilag segíti-e az előadást, csak akkor derül ki, amikor már összeáll a mozaik minden darabja, elkészül a végleges a díszlet, a jelmezek, a világítás, helyükre kerülnek a kellékek – ekkor látjuk meg, hogy sikerült-e egységet alkotni.

Bántja, ha rossz kritikát kap?

Nyilvánvalóan nem esik jól, de tudok tőle aludni. Az ember magának állít mércét… fejlődni szerintem csak úgy lehet, ha minden elkészült előadás kapcsán felteszel magadnak kérdéseket, elemzel, esetleg felülbírálod a döntéseidet, meglátod a hibáidat, amiket legközelebb már igyekszel nem elkövetni.

Miért különleges munka a Magyar Menyegző?

A Menyegzőt egy olyan speciális térben fogjuk bemutatni (Papp László Budapest Sportaréna), amely legkevésbé sem színházszerű, mi mégis megpróbálunk valamiféle színházi atmoszférát létrehozni. Nagyon kevés időt tudunk majd a helyszínen eltölteni, ami még inkább megnehezíti a munkát, mert nem lesz alkalmunk kísérletezni és az esetleg előre nem látott hibákon változtatni.

Nehéz egy akkora teret, mint az Aréna, berendezni?

Egy ilyen jellegű előadást, mint a Magyar Menyegző, belehelyezni egy aréna közegébe, hatalmas kihívás. Óriási térről van szó. Csak hogy legyen viszonyítási alap: egy átlagos, kőszínházi színpadnyílás 8-10 méter között van. Az Arénában a színpadunk 22 méterszer 42 méteres, összesen 924 négyzetméter lesz. De nemcsak a színpad méretei, hanem a nézőtér elhelyezkedése is másfajta tervezést követel meg. A nézők U-alakban ülnek, felülről látnak rá a táncosokra, ezáltal egyrészt jobban kirajzolódnak a térformációk, ami igazi ritkaság, másrészt viszont nem látszanak a lábak, a kezek, az arcok… ezért, hogy közelebb hozzuk az élményt, egy óriási, 16 méter széles, 9 méter magas LED-kivetítőn mutatjuk meg az apróbb részleteket.

Mit jelent az Ön számára a népzene és a néptánc?

Nagyon későn keveredtem a Honvéd Együttes, illetve Foltin Jolán és Novák Tata bűvkörébe. Mindaddig, amíg nem találkoztam velük, egyáltalán nem érdekelt a műfaj, valószínűleg azért, mert sajnos sok rossz példát láttam: közhelyes, dramatikamentes, inkább gála jellegű, túldíszített előadásokat, amelyekben a magyar népművészet erényei egyáltalán nem tudtak érvényesülni. Ők azonban egy egészen más minőséget képviselnek, szerintem egy egyedi műfajt hoztak létre, olyan színházat csinálnak, amely azonnal rabul ejtett. Aki megnézi a Magyar Menyegzőt, az tökéletesen érteni fogja, hogy mire gondoltam.