Anglia két veteránja tér vissza hároméves kihagyás után, és bár nincs sok közös bennük, mind a Hot Chip, mind pedig a The Cribs sokadik nagylemeze tartogat finomságokat.

Hot Chip – Why Make Sense?
Domino/Neon Music, 2015

A Hot Chip kétségtelenül elért arra a pontra, hogy nagylemezeit már ne előzze meg lényegében semmiféle színű és szagú várakozás. Ezt persze nem sértésként mondjuk. Mindössze arról van szó, hogy a londoni formáció hosszú évek óta az egyik legmegbízhatóbb márka a piacon, így az aktuális anyagával kapcsolatban kb. annyi meglepetés érhet bennünket, mint egy új pár Adidas megvásárlásakor: az élmény sok újdonságot nem okoz, a tartós színvonal azonban változatlanul kielégítő. Nincs ez másként az idei Why Make Sense?-szel sem, pedig a szokásos kétesztendős türelmi idő helyett most egy plusz évet pakoltak rá a munkálatokra, ami szerencsére nem jelent semmi rosszat, főleg, ha tudjuk, a tagok vagy szólóban, vagy mellékprojektjeikkel serénykedtek. A korong állítólag egyrészt majdnem duplalemez lett, másrészt pedig a dalokat javarészt 3-4 nap alatt dobták össze, ez a kreativitás vs. rutin ellentét pedig a végeredményen is tükröződik, mivel a csapat úgy működik ismét átlag feletti formában, hogy semmi olyan nem történik hatodik stúdióalbumán, ami eddig ne történt volna. Talán a korábbiaknál kevésbé túlgondolt, spontán, az alapvető összetevők még annál is alapvetőbb prezentálásánál többre nem törekvő szerzeményekről beszélhetünk, a generikus ritmusképleteken és odahintett elektronikus adalékon kívül nem áll többől az anyag, ezen azonban kár siránkozni. A dallamok ugyanis ismét a nagyszerű és az emlékezetes határán egyensúlyoznak úgy, hogy a színvonal nem pusztán tartós, de haranggörbe-szerű is: a Huarache Lights bemelegítése és a címadó szám szusszanása közötti hajrában sorra érkeznek a szégyenlős iskolásfiú melódiák, amelyek ellen ugyanúgy nem lehet szót emelni, mint 2012-ben – vagy azelőtt.


The Cribs – For All My Sisters
Sonic Blew, 2015

A Cribs az elmúlt években pont azt csinálja, amit külső szemlélőként minden zeneőrült szeretne: sorra venni a történelem nívós popbéli személyiségeit és velük rögzíteni lemezt. 2009-ben a Smith-es Johnny Marr ugrott be a srácok mellé gitározni, három évvel később a Flaming Lips felől ismerős Dave Fridmannt, valamint az ipargyűlölő zsenit, Steve Albinit kérték fel producernek, hatodik anyaguk felügyeletét pedig a The Cars-énekes Ric Ocasekre bízták – a vicc az egészben pedig nem csak az, hogy a fiúk albumai majdnem ugyanúgy szólnak, hanem az is, hogy annak ellenére sikerülnek egyre jobban, hogy brit gitárzenekar az elmúlt években értékelhető dolgot nem nagyon tett le az asztalra. A ’12-es In The Belly Of The Brazen Bullt noha hossza miatt nem lehetett kikötések nélkül szeretni, ezen az idei For All My Sisters sikeresen átlendül, sok fölösleg sem a dalokban, sem a hangzásban, sem az átfogó koncepcióban nincs: amit hallunk, az három harmincas faszi jólesően dübörgő power-triója, kellően energikus singalong refrénekkel, a szükségesnél egyáltalán nem túlgondoltabb megvalósításban. Alapjában véve ezért nem lehetne lelkesedni, viszont az anyag tényleg egyben van, se nem unalmas, se nem enervált, ezt pedig mind a Cribs kora, mind pedig eredeti miliője ismeretében kissé furcsa tudatosítani. És előfordulhat, hogy vagy én vagyok szentimentális és hülye, vagy tényleg olyan lapos az idei felhozatal, hogy az efféle sablontermékeket kell dicsérni, viszont a FAMS még annak tudatában is hálás partner lehet, hogy nem csak az összes poénját, de minden arckifejezését ismerjük.