Nagy-Britannia nem hagyja magát. A The xx lelke első nagylemezével bizonyít, a Franz Ferdinand és a Sparks pedig közös erővel hat azokra, akiknek van humorérzékük.
XL Recordings, 2015
A szólólemezeknek van egy olyan sajátosságuk, hogy bénábbak az anyazenekar dolgainál, a The xx háttérembere/ütemfelelőse azonban sikeresen rántja ki a sztereotípia alól a szőnyeget úgy, hogy közben saját állásfoglalását is érvényesíti. Na nem mintha eddig ne tette volna. Akár Gil Scott-Heronnal közös albuma, akár apránként elszórogatott saját szerzeményei és remixei révén már évekkel ezelőtt kialakult egy olyan befogadói réteg, amely számára Jamie eleve külön kategóriaként működött, és aminek szimpátiája végre egy teljes album formájában is igazolást nyert. Az In Colourről ugyanis még akkor is meg lehet állapítani, hogy nem rossz anyag, ha az ember pont annyira a háttérbe szorítva próbálta emésztgetni, mint ahogy én. Mi lett volna, ha meló közben még figyelni is tudok rá? Valószínűleg ugyanakkora eufóriában dobálnám a jobbnál jobb pontszámokat, mint mindenki más a Resident Advisor-ön kívül, így viszont csak annyit tudok mondani, hogy olyan finom, noktürnszerű kompozíciók szövik át a korong egészét, amelyek ugyanannyit merítenek a közreműködök és a hangminták, multikulti jellegéből, mint Four Tet, Caribou vagy The Field okos elektronikájából. És szerencsére ez pont elég.
80%
Domino, 2015
A szupergruppoknak van egy olyan sajátosságuk, hogy bénábbak az anyazenekarok dolgainál, a Franz Ferdinand és a Sparks egyéjszakás kalandjából megszületett FFS azonban sikeresen éri el azt, hogy ne gondoljunk erre bemutatkozó korong hallgatása közben. Mivel nem feltételezem, hogy mindenki annyira kedveli a sokadvonalas glamzenekarből késői diszkó és eurodance királlyá, majd kamarapopos nagypapává ráncosodó dilis brit együtteseket, mint én, annak üzenem, hogy a Sparks pontosan ezt a pályagörbét járta végig anélkül, hogy komolyabban fenyegette volna a népszerűség miatti minőségromlás; és mivel azt feltételezem, hogy aki eljutott idáig, az csak ismeri annyira a Franz Ferdinandot, hogy ne nagyon kelljen bemutatni, ezért ezt most hagyjuk is. A matematika és a kémia szabályainak megfelelően a két komponens összegéből valami egyenlő arányú kotyvaléknak kéne kikeverednie, a helyzetet azonban leginkább úgy tudjuk leírni, hogy a banda olyan, mintha egy kevésbé szögletesebb FF játszana olyan számokat, amikben a két Mael-testvér is közreműködik. Ez így elég unalmasan hangzik, az anyag azonban nem az, főleg, hogy a néhol kabarés-zongorás behatások nem csak lendületes hangszereléssel, de legtöbbször magától értetődő slágerekkel találkoznak. Persze a Johnny Delusionalön kívételével nem kell attól tartanunk, hogy ez lesz a nyár lemeze, viszont aki ennek reményében szeretne a lemezzel ismerkedni, az rossz ajtón kopogtat.
78%
