Ne higgy annak, aki szerint a Bánkitó más, mint a többi fesztivál. Annak viszont igen, aki szerint jó móka egy nyirkos törölközőn vegetálni hajnali háromig.
Sok évnyi kíváncsiskodás, puhatolózás és a kedvenc együtteseim utáni futva rohanás után eljutottam oda, hogy ha fesztiválra megyek, akkor a zene érdekeljen a legkevésbé. Persze nem mondom, hogy ha ugyanennyi pénzért nézhettem volna meg az FFS-t, a Wrens-t és mondjuk a Pavementet, mint amennyit a Bánkitón költöttem, nem az előbbi megoldást választottam volna, de a döntést, aminek az eredménye négynapnyi rotyogás és semmittevés lett Budapesttől hatvan kilométerre, úgy hoztam meg, hogy első igazán kedvelt magyar bandámon, a Szabó Benedek és a Galaxisokon kívül nagyjából egy fellépőt sem ismertem, illetve tudtam, hogy ott lesz. De ez nem is baj, mondták a többiek. A Bánkitó amúgy sem erről szól.
Hanem arról, hogy milyen barátságos és emberközeli az egész, vannak civilsátrak, aktivisták, kidobott kaját és egyenlőséget védő szervezetek, kisbolt, tó, ilyesmi. Az első tapasztalataim mégis azt a már sokszor csalódottan megélt tényt igazolták, hogy ha valami fesztivál, és a zenéhez köze van, akkor az egy az egyben egy fesztivál, és nem olyan, hogy nem olyan. Az nem létezik, hogy együtteseket felvonultató esemény, amin nem drága minden, nem leszel mocskos és fáradt a végére, és nincsenek undorító emberek. A legközelebb ehhez személyes kedvencem, a lengyel Off került, pedig a Bánkitónak is megvan az esélye arra, hogy sikerüljön a misszió, ami, ne legyünk gorombák, valamennyire sikerült is.
A hely szűkösségéből adódóan eleve nincs lehetőség arra, hogy egy bizonyos fokon túlmutasson a balos-alternatív mérő, hiszen a tó, a körülötte lévő betonszakasz és a cirkuszos-színesházas mező pont csak annyira elég, hogy a település népességének kb. ezerszeresét kitevő látogatósereget kibírja. És amúgy is, egy esemény, aminél szóba jöhet a balos-alternatív mérő, eleve csak olyan lehet, amiért a magyar nép töredéke hajlandó csak pénzt fizetni.
Pedig a dolog megéri, és nem csak azért, mert hazafelé nem kell szitkozódni a Sziget-franchise hajtásain folyamat szembejövő csőcselék és az egymillió Forintos sör miatt, hanem inkább azért, mert tényleg borzasztó kellemes, hogy a sátorban aszalódás helyett van egy olyan alternatíva, hogy a tóparton héderezel este hatig, előtte kicsit benézel a kitelepült Játszóház projektbe, utána a Food Not Bombs jóvoltából tudod meg, hogy hetente 35 000 tonna kaja kerül a szemétbe csak itthon, zárásként pedig elröhögcsélsz a Csaknekedkislányon, ami tényleg van olyan jó, mint mondják. Ez persze egy túlidealizált forgatókönyv. Az idő nagy részében ugyanis a tízkor kelés, délben fogmosás után csak a fetrengésre maradt energia az egyetlen épp nem elfoglalt stégen, a meleg pedig még egy lapáttal rátett a mozgásképtelenségre. A passzió így a mi hibánkból fakadt. Viszont ha akartunk volna, minden napra akadt volna néhány tök jó program. Csak épp nem akartuk annyira, mint a következő cigit a vízparton.
Ettől függetlenül, vagy ezért, vagy már nem is tudom, a Bánkitó úgy fog a fejemben élni, mint kb minden más: hogy addig nem esik, mennyire nagyszerű, amíg nem érünk a végéhez. Az utolsó napra már összerázódott annyira a társáság, és hozzászokott a kötelességmentességhez annyira, hogy hazafelé a dombokat nézve a következő programot tervezzük, ami ha nem is Bánkon lesz, de valami nagyon hasonló környezetben. Ha vissza akarunk majd jönni, márpedig szerintem vissza akarunk majd, majd jövőre lesz lehetőség. Addig meg az emlékeink lesznek az üzemanyag.
(Egyébként igen, belenéztem több koncertbe is. Meglepetésként fellépett a Quimby, volt Fran Palermo, Péterfy Bori, a sajnos valamiért számomra félresiklott Szabó Benedek és a már említett Csaknekedkislány – zenei oldalról nekem ez utóbbi volt az egyetlen igazán maradandó élmény. Meg persze a Bar 72, ahova mindig lehetett menekülni, ha a többi helyen nem volt elég jó a buli.)
