A szerb származású Marina Abramovic, aki nem is olyan régen még saját extravagáns temetését tervezgette, Marc Myersnek rántotta rá a leplet gyermekkoráról és a Belgrádban töltött ifjú éveiről.
„1968-ban, az első installációmnál hangszórókat akartam felszerelni Belgrád, Duna fölött átívelő hídjára, melyek olyan hangot játszanak le folyamatosan és hangosan, mintha a hatalmas szerkezet összedőlne. A híd vizuálisan ott marad, de a lárma miatt mégis megszűnik létezni. Mikor a városházára mentem engedélyt kérni, egyből elhajtottak” – ehhez hasonló történeteket osztott meg a világhírű performanszművész a The Wall Street Journalban megjelent cikkben, amelynek magyar fordítása a Librariuson olvasható.
Abramovic beszámolójában terítékre kerül anyjával való rideg kapcsolata, megismerhetjük első installációja történetét – mellyel egyből sikerült kicsapnia a biztosítékot -, de beszél apja egyik barátjáról is, aki alapjaiban forgatta fel a tinédzser Abramovic művészetről alkotott elképzeléseit.
„Előadóművészként kimondottan szeretem a rossz ötleteket. Néha a legsilányabb gondolatokból sülnek ki a legjobb dolgok, ám a többség inkább elutasítja őket, hiszen a pocséknak tűnő dolgok ijesztőek. A legtöbb ember a biztonságra törekszik, amiben nincs semmi kockázat. Velük ellentétben, én egész életemben igyekeztem mindent úgy csinálni, hogy az a normálistól merőben eltérő legyen.
Az egykori Jugoszlávia fővárosában, Belgrádban nőttem fel és már gyermekkoromban is különböztem a többiektől, soha nem játszottam például babákkal vagy más játékokkal. Sokkal jobban érdekeltek az árnyékok vagy szívesebben beszéltem azokkal a láthatatlan emberekkel, akiket a sötétben fénylő lényeknek láttam.
A családommal a város egyik központi utcájában laktunk, az épület egész harmadik emelete a miénk volt. A tágas lakásban két szobát is birtokoltam: egyik hálóként, a másik stúdióként szolgált. Vérbeli burzsuá család volt a miénk: apámat, Vojint, háborús hősként ünnepelték, aki Tito miniszterelnök elit alakulatának tagjaként is szolgált, míg anyám, Danica a Forradalmi Múzeum igazgatójaként és művészettörténészeként dolgozott.
Anyám rendszeresen magába fojtotta az érzelmeit, nem ölelt magához, ahogy puszit sem kaptam tőle soha. 2007-es halála után kitakarítottam a házát és ekkor fedeztem fel azt a dobozt, melyben azokat a kitüntetéseket és újságcikket tartotta, melyeket arról tanúskodtak, hogy a II. világháborúban milyen hősiesen viselkedett. Anyám soha nem említette ezt nekem. Megtaláltam a naplóját is, melyben hihetetlenül érzelmes bejegyzéseket találtam. Ha korábban akár csak egy oldalt engedett volna elolvasni belőle, a kapcsolatunk teljesen más lehetett volna.
Anyai nagymamám, Milca Rosic igazán fontos volt számomra. Nagyon vallásos és rejtélyes asszony volt. Hat évig laktam vele, mikor a szüleim rengeteget dolgoztak. Miután felkeltünk, egyből a templomba mentünk meggyújtani egy gyertyát, majd megreggeliztünk és elmeséltük egymásnak mit álmodtunk előző éjjel. Nagyanyám úgy gondolta, hogy az álmaink befolyással vannak az egészségünkre és a jövőnkre.
8 éves voltam, mikor el kellett mennie valahova és egyedül hagyott. Azt mondta, hogy üljek a konyhaasztalhoz és ne mozduljak meg addig, míg vissza nem jön. Elém rakott egy pohár vizet, majd elment. Néhány órával később mikor visszatért, én még mindig ott ültem, mozdulatlanul. Már akkor nagy volt a képzelőerőm és teljesen le tudtam kötni magam a fejemben létező fantáziavilággal.
Gyerekként állandóan rajzoltam vagy vízfestékkel pingáltam valamit. 14 évesen vettem részt az első komoly festő tanórámon. Születésnapomra olajfestéket és festővásznat kértem anyámtól. Ő elmondta apámnak, aki tovább adta kérésemet annak a barátjának, akivel még a II. világháború idején együtt voltak partizánok. A férfi ismert volt absztrakt műveiről, így közösen mentek el a művészboltba.
Miután megkaptam a készletet, apám barátja is átjött hozzánk. Fogta a vásznat és egy szabálytalan formát vágott ki belőle. A földre rakta és elkezdte kék festékkel bemázolni, majd adott hozzá gipszport és néhány piros és sárga festékfoltot. Fogott egy üveg terpentint, az egész festményt meglocsolta vele, majd meggyújtott egy gyufát. Az egész alkotás a lángok martalékává vált. Rám nézett és azt mondta: Ez a naplemente. Ezután távozott.
A jelenet megbabonázott, a vásznat ki is akasztottam a falra. Amikor a nap direkt rásütött, a száraz festék a földre potyogott, akárcsak a por. Visszagondolva, ez a lecke meghatározó pontja volt az életemnek. Rájöttem, hogy a folyamat többet számít, mint az eredmény és a művészet átmeneti is tud lenni.
Néhány évvel később felhőket festettem, mikor hirtelen 12 katonai repülő szelte át a kék eget, kondenzcsíkot hagyva maguk után. Elmentem a közelben lévő katonai parancsnokságra és megkérdeztem, hogy megoldható lenne, hogy a 12 repülő még egyszer ugyanilyen csíkot húzzon, mert akkor a látványt hozzá tudnám festeni a képre. Felhívták apámat és közölték vele, hogy a lányuk őrült.
A történtek után, soha többé nem akartam festeni. Elhatároztam, hogy csak teszem a dolgomat, ez lesz az én művészetem.
1968-ban, az első installációmnál hangszórókat akartam felszerelni Belgrád, Duna fölött átívelő hídjára, melyek olyan hangot játszanak le folyamatosan és hangosan, mintha a hatalmas szerkezet összedőlne. A híd vizuálisan ott marad, de a lárma miatt mégis megszűnik létezni. Mikor a városházára mentem engedélyt kérni, egyből elhajtottak.
Mivel nem kaptam meg a lehetőséget, ezért a hangszórókat arra az épületre helyeztem, amelyikben laktam. Mikor az összeomlást imitáló dörej megszólalt, az összes lakó kirohant az utcára. Ettől fogva állandóan kísérletezem, melyekkel gyakran okoztam problémát. Installációkat alkotni, ez éltet engem igazán!
1976-ban Amszterdamba költöztem, hogy a német művésszel, Ulayjal lehessek, akibe akkor szerelmes voltam. 1988-ban szakításunk után találkoztam Paolo Canevari olasz szobrásszal, akivel összeházasodtunk és New Yorkba költöztünk, de 2009-ben vele is elváltak útjaink. Előző évben költöztem egy loft lakásba, Tribecaba. Szeretem, hogy csendes, tágas és minimalista.
A mai napig állandóan ötletekkel van tele a fejem. Minél inkább megrettent egy gondolat, annál jobban meg akarom csinálni. Nem az a legnagyobb félelmem, hogy a közönség nem fogja értékelni amit csinálok, hanem az, hogy elvesztem a saját magamba vetetett hitem.”
Forrás: librarius.hu
