Szenzációs, tökös bravúrt vártunk, de csak nézhető, igen bárgyú gengszterfilmet kaptunk. Tom Hardy persze (kétszeresen is) remek, de ha még ő se lenne az, nagy bajban lennénk.

A Kray-fivérek jó ideig uralták London uralható felét a hatvanas években, Hardy meg végig uralja az uralhatóbb részét a filmnek, de hát ez is volt az elvárás, mi más lehetett volna, hisz generációjának egyik legmarkánsabb színésze (az új Robert De Niro, hadd fogalmazzak ilyen ostobán) saját maga sodorta saját magát nehéz helyzetbe azzal, hogy kettős szerepre vállalkozott. Pedig, legyünk őszinték, az ilyesféle mutatványok eleve hátrányból indulnak, hiszen vajmi kevés esély volt arra, hogy a vászon előtt ülve külön tudjuk kezelni az ikreket, s nem arra figyelünk, hogy ez a Hardy gyerek milyen ügyes már, ahogy önnön másával vitatkozik/verekszik/ölelkezik. S persze utóbbi történik, mármint inkább csak tiszteletteljesen szorítunk a művésznek, mint hogy igazán hinnénk neki, de ez nem az ő hibája: tényleg ügyesen megoldotta a lehetetlent, ráadásul érezhetően élvezi is a dupla performanszt – arról meg tényleg nem ő tehet, hogy 2015-ben is problémát jelent ezt az osztódást úgy igazán hibamentesen, hitelesen megoldani, elvégre, tényleg nem lehet mindig megúszósan külön-külön mutogatni a Kray-ek arcát, így hát minden igyekezet és szakértelem ellenére csak-csak becsúszik egy-egy ügyetlenebbnek tetsző, számítógépes utómunkával fotósoppolt beállítás.

Ez még nem is lenne ám nagy gond, elvégre Hardy-nak nem szabadna ennyire egyedül lennie ebben a filmben, csakhogy Brian Helgeland sajnos csakis benne bízott, illetve nem is akart mással törődni: a Legenda Hardy-n kívüli része bántóan nélkülözi az izgalmat és a kreativitást, dögösnek csak azért nevezhetjük, mert képileg és hangulatilag valóban teljesíti a kötelezőt. A forgatókönyvírónak Oscar-díjas (bár ebben a minőségében is voltak bőven kínos dolgai), rendezőnek viszont egyenletesen semmilyen (de inkább rossz) Helgeland hiába mondatja fel az összes kötelező gengszterfilmes tételmondatot, hiába teremt átélhető külvárosi miliőt, használ kötelezően elvárt, hibátlan soundtracket, ha közben maga se tudja igazán, mit is akar elérni a nagy vagánykodással és keménykedéssel. Esetleg elmesélni e zavarba ejtően furcsa testvérpár történetét? Legyen, csak akkor nem kéne rájuk kenni az egészet, azaz úgy csinálni, mintha csak azért, mert különleges, s köreikben pláne szokatlan volt a viszonyuk, ki lehetne spórolni a filmből az igazán ütős, a zsánerben nagyon fontos jeleneteket.

Helgeland úgy viselkedik, mint aki rengeteg gengszterfilmet látott, de egyiket se értette meg igazán. A Kray-bratyók őrültebbik feléről megtudjuk, hogy tényleg őrült volt, nem csak egy provokatívan büszke meleg mackó, aki leginkább egy kétajtósszekrény könyvelőhöz hasonlított, a kinézetileg hagyományosabb Hardy-Krayről meg azt közlik velünk leginkább, hogy a szerelemnél fontosabb volt neki a másik fele (legyen az bármennyire is gonosz és elmebeteg), de e közléseken kívül sok érdemleges nem történik. Az illegális tevékenységekből az elvárhatónál jóval kevesebbet láthatunk, így aztán nem is igazán lett érzékeltetve, hogy a kaszinózás mellett mitől is voltak antihőseink akkora zsiványok. A Legenda olyan gengszterfilm, amiből, egy darab hatásos kocsmai verekedést, egy darab brutális gyilkosságot, meg a valóban vicces politikai kavarásokat leszámítva ki lett spórolva az érdemi gengszterkedés. S ami nincs a nézőnek megmutatva, az nincs is. Ami marad, illetve amire le lettek ezek cserélve, az a sok lelkizés és hangoskodás, meg a bűnözői léttel kapcsolatos közhelyek, melyek Hardy mindkét szájából elégségesen macsósan jönnek kifele – de hát könyörgöm, mit lehet mindezzel kezdeni?

Ja, azt el ne feledjem, hogy az egész történetet női narrátor, az egyébként cuki, de színésznőnek halál unalmas Emily Browning meséli nekünk, „sejtelmesen” érzékeltetve azt, ami a napnál is világosabb, hogy ennek a sztorinak nem lehet jó a vége. Úgyhogy a végén majd tessék meglepődni, mert tényleg nem lehet!