A leginkább az önazonosság jellemezte, ahogyan az hivatásunk legkiválóbbjaihoz illik. Nem volt két Zalai István: a magánéletben és szerkesztőként is ugyanaz maradt. A legjobban a gyermekeit szerette, de valójában mindenkit szeretett, az igazi, nagy formátumú humanisták közé tartozott. Noha szigorú erkölcsi mércét állított önmaga és valamennyi kollégája elé, összeveszni vele egyszerűen nem lehetett, mert hallatlanul széles látókörről tanúskodó érveinek súlya alatt a protestálás bajnoka is összeomlott.

Nemhogy a Népszabadság vezéralakjai közé emelkedett, de azok között kell említeni, akik maguk voltak a Népszabadság, méghozzá annak legjobb minőségében. Az egyetem utáni rádiós munka után került az újsághoz, ahol vietnami és moszkvai tudósítóként alapozta meg, aztán külpolitikai rovatvezetőként, majd főszerkesztő-helyettesként teljesítette ki mindinkább elvitathatatlan tekintélyét. A legszebb ebben az, hogy épp a vitathatatlan tekintélyben hitt a legkevésbé... Az amúgy sem passzolt volna a szerénységéhez. Hiszen ha az ésszel és az emberszeretettel tüntetni kell, akkor már szó sincs ragyogó elméről és valódi jólelkűségről.

Látszólag megkínozta a sors, mert hosszú ideje hátfájdalmak gyötörték, ám a testtartása annak az emblémájává vált, hogy kissé hajlottan is lehet a legmesszebbmenőkig gerinces az ember. Betegségét nemhogy végtelen türelemmel viselte, de látszólag tudomást sem vett róla. Rendszeresen kijárt a Fáy utcai Vasas-pályára, hogy gyerekkori játszótársával, Müller Sándorral diskuráljon kettejük közös szerelméről, a Vasasról, és panaszkodni ugyanúgy nem hallotta senki, ahogyan zaklatottnak, szomorúnak vagy végtelen hitelességéből akár csak parányit vesztőnek sem látta.

Olyan munkatársunktól, barátunktól búcsúzunk, akinek kétszáz évet kellett volna élnie, hogy mutassa a példát.

Habár azt örökre elénk és az utódaink elé vetíti.