William Shakespeare! Michael Fassbender! Marion Cotillard! Vörös köd! Harc! Halál! Bizony mondom, mi kell még? Valami azért kellene. Megnéztük Justin Kurzel Macbethjét.

Mármint egy tisztességes Macbeth-felmondáshoz persze nem kell több, nem kéne több. Az most is ott van rendesen, hogy kicsit se sekszpíresen fogalmazzak, oda van téve: a rendező odarendezte, a színészek odajátszották, a sminkesek odasminkelték, a díszletesek odadíszletezték. Festői a táj, a címszereplő nézése zord, s ahogy haladunk előre a klasszikusban (mert abban sincs mese, haladni kell), a környezet még jobban reflektál majd az ész elmenésére, azaz, ami az elején baljós volt, a végére egyenesen poétikus pokollá fajul. Változik a szín, a szabad ég alatt és mesteri belső terek között, ó, igen, bizony úgy, ahogy azt kell, ahogy azt elvárjuk, ahogy azt megköveteli Shakespeare – vagy ahogy általában a rendezők megkövetelik maguktól. De jaj, kicsit már unjuk is.

Shakespeare-rel valamit kezdeni, hát micsoda feladat, mindig az, még akkor is, ha mindig elmondja mindenki (így én is elmondom), hogy vele mindig lehet valamit kezdeni, mert ő olyan: elő lehet vele jönni. Ma, holnap, az idők végezetéig. Na de, a moziban mennyire-mire elég ez az eljövés, ez a becitálás, ez az újra nekigyűrkőzés? Justin Kurzel úgy döntött, neki ahhoz van kedve, hogy ő úgy rakja oda, ahogy fentebb említettem. Vagyis rendesen, férfiasan, khm: realistábban. Ami, mármint a realizmus nem azt jelenti (hála az égnek persze), hogy a szöveghez hozzá lenne nyúlva (csak keveset húztak itt-ott), nem-nem, az átírás tilos (tényleg az, szerintem is), hanem azt, hogy Macbeth és az őrülete bele lett itt és most állítva a földbe. A csatázó Macbeth is, meg a vészbanyák által kibiztosított elmebeteg is – előbbi mondjuk néha úgy belassítja a harcot, mintha a 300-at néznénk, ám ez a lassítás nem videójátékos vagy képregényes. Ez itt nem Spárta. Ez itt Skócia. És a Macbeth, ha még mindig valaki nem tudná.

Az a Macbeth hát, melyben Michael Fassbender ott van, ahol megérdemli: egy újabb nagy szerepben. Nem tolja, hanem alakítja. Marion Cotillard is így tesz, bár ő kicsit mintha meg lenne ijedve Lady Macbethként, nevezzük drukknak, jól áll neki, lábon kihordja. Mívesen áll itt mindenkinek minden – a filmnek is a csendek. Mert azt még nem írtam: sok és jó csend van ebben a Macbethben. Azért is jók és értékesek, mert nem tudnak beleköhögni a nézők. Hisz ismerjük a színházi jó csendeket, azokat a nézőtéri mozgolódás vagy a beszűrődő utcazaj mindig megváltoztatja. Egy szirénahang, s kész, vége: azok a csendek már nincsenek is többé. Sose lesznek ugyanazok. Itt ez nem történhet meg, köhinthet bárki, zöröghet is akár – a filmbe belerakott csendek mozdíthatatlanok. Mint ahogy a stáb akarnoksága is az, ahogy a célt szolgálják. Hogy itt márpedig Shakespeare történik, ha a fene fenét eszik is, de olyan, ami kicsit úgy csinál, mintha más is lenne. Másmilyen lenne. De közben nem olyan ez a Macbeth. Hanem pont ugyanolyan.

Ami nem baj, csak kár. Kicsit kár.