Vegyünk még egy aranyszínű boát, szerintem meg ne vegyünk még egy aranyszínű boát, de a lépcsőházba még nincs, szerintem meg a nappaliba se kéne, de olyan szépen csillog.
Hát erre sajnos nincs ellenérv, mert igaz, ami igaz: az aranyszínű boa nagyon szépen csillog, csak úgy szórja vissza a szivárványszínű, villogó ledsor minden egyes színét, miközben a piros-fehér műanyag gyöngyökbe forgatott Mikulás-figura végtelenítve játszik valami karácsonyi melódiát, és egymáshoz koccan két öntött műanyag karácsonyfadísz, és csendben lángra kap a kandallóra akasztott zöld-piros filccsizma, aminek csak annyi funkciója van, hogy azt reméli tőle az ember, ez mégis talán New York, nem Budapest.
Nehezen tűröm a csak még egy aranyszínű boákat, ideiglenesen viselem el a csillogó díszeket, és csak indokolt esetben tartózkodom zenélő lakberendezési tárgyakkal egy légtérben. Nem azért, mert olyan roppant kifinomult az ízlésem – a józsefvárosi piac például alig üti meg az ingerküszöböm -, hanem azért, mert a giccsnél az időszakos giccset egy fokkal rosszabbnak tartom. Ha valami egyértelműen és állandóan csak egyet akar: túl sok lenni, azt meg tudom érteni. Ha valaminek ez az üzenete, ez a célja, ez az értelme, az oké. De azzal nem tudok megbirkózni, hogy elindulunk azon a csapáson, hogy: a Karácsony és szép és meghitt ünnep, akkor legyen minden szép és meghitt, de mindenki szebb és meghittebb akar lenni a másiknál (akár bolt, akár árus, akár szomszéd, akár család) – és a végén egyenlőségjelet teszünk az ünnepi és a giccs közé.
Idén is biztos, hogy nem lesz aranyboa a nappaliban (nincs is nappalim), táncoló Mikulásom az asztalon, műhóval lefújt evőeszköz-szettem, piros virágos függönyöm és plafonig érő karácsonyfám. Nem férne be a lakásba. De ha be is férne, nem tudnánk hova rakni. Ha tudnánk hova rakni, feldöntené a kutya. Ha nem döntené fel a kutya, én kapnék hülyét a tűlevelektől. Ha nem igazit vennénk a tűlevelek meg a környezetvédelem miatt, akkor az ünnepek után nem tudnánk hova rakni. De karácsonyfa kell, mert anélkül nincs meg a karácsony gravitációs központja, nem érezném azt, hogy az ünnep hozzánk is beszivárgott.
Ezért olyan karácsonyfám lesz, ami nekem is tetszik és tökéletesen illik az életvitelemhez. Belvárosi, gyermektelen, nomád. Kartonból lesz, hogy ne dőljön, hogy bármikor felrakhassam az asztalra, hogy ne egy napig kelljen díszíteni és hogy egy fél méterszer méteres helyen tudjam tárolni egy teljes évig. De világítani fog, mint az aurora natalis, még a szembeszomszéd is az én karácsonyfám fényében fogja kanalazni a halászlevet (van redőnye), mert a fényeket viszont nagyon kedvelem – az árnyjátékot pedig még jobban.
Ezért örülök, amikor olyan tárgyak, lakberendezési ötletek és stílusok jönnek velem szembe, amik ki tudják szolgálni az én igényeimet. A helytakarékos, rohanós, de meghittségre és szépségre ugyanúgy szomjazó igényeimet – mint Livi karácsonyfái.
