Az Oasis és a Blur mellett csak mérsékelt rivaldafény vetült rá, mégis ott van az elmúlt 25 év legnagyobbjai között. A Suede új lemeze azonban nem tökéletes.

Mindig is divatos volt a Pulppal és a Supergrass-szel előhozakodni, amikor a britpop háttérben röhögő statisztáit kellett számba venni, ám az igazság az, hogy a korszak leginkább alulértékelt nagy együttese mindig is a Suede volt. Brett Andersonék már akkor címlapon androgünködtek, amikor a Blur épp csak kezdett rájönni, hogy a baggy ugyanakkora szemét, mint a modern élet; első két tökéletes albuma és egy teherautónyi  kispadosabb slágere révén pedig a Suede végképp ott volt az A-ligában, hiszen olcsó Beatles-utánérzések vagy Jam-féle power pop helyett inkább a nemi szerepekkel való játékra és a rendületlen ambícióra alapozott.  A 2010-es évek eleji visszatérés ezért még úgy is örömteli volt, hogy a már reuniós Bloodsports néhány bomba dal ellenére sem volt gikszermentes, és nagyjából ugyanezt mondhatjuk el a három évvel későbbi Night Thoughtsról is, ami roppant hatékonyan idézi fel bennünk a csapat vonzerejének alapvető pilléreit, de pont nem képes kikerülni azokat. Pár minden kétséget kizáróan bivalyerős himnusz kivételével ugyanis leginkább a panelek újrarajzolása sejlik fel az összképben, ami az alapvető nosztalgiaérzeten túl keveseket tud lebilincselni, ám ami szerencsére még így is bőven elég arra, hogy egy fenomenális koncert erejéig ma is bármikor vevők legyünk a bandára. 

75%