Két lemezzel is meghatározta a 90-es és a 00-ás éveket, így nem csoda, ha kicsit kisebb tűzzel ég már a Primal Scream - de még ez is remekül áll neki.

Ennyi drog, ennyi év és ennyi jó lemez után tényleg mit lehet várni a Primal Screamtől? Semmit, és ehhez képest a Chaosmosis, a csapat tizenegyedik lemeze, remekül teljesít. Persze az acid house-ról kocsmarockra, aztán szívós urbánus nyomasztásra és minden elképzelhető stílusra ugrálást már Bobby Gillespie és haverjai éveket át próbára tett szervezete sem bírja, de minimum két kordefiniáló (Screamadelica, XTRMNTR) és számos bőven szórakoztatón felüli album után a mostani korong felvillanyozó frissességgel és hobbikedvvel összedobott lendülete a mi vállunkról is leveszi a terhet. Mert tényleg nem kell mindenhol a nagy művet keresni, főleg amikor már mindent megcsináltak, és ha nincs nagy elvárás, nincs nagy csalódás sem. A kaleidoszkopikus ezerféleség azért most is átüt, house zongorára jön szivárvány elektronika, mindez pedig egy fiatal banda dinamikájával és egy tapasztalt társaság rutinjával szintetizál, a katyvasz pedig van olyan csillogó, hogy még a húszas-harmincas korosztály is részt akarjon venni benne (az apokaliptikus Sky Ferreira, a HAIM hármasa és a finoman dekadens Rachel Zeffira is közreműködik az anyagon). Ötvenen túl nagyon kevesek tudnak jól elsütni nagy gesztusokat, és a PS is sejti már, hogy a fénypont már elmúlt, de legalább volt fénypont, nem is egy, és mit csinálunk, ha már távolodik az ifjúság, ha nem azt, hogy jól érezzük magunkat a rendelkezésre álló keretek között? Ha pedig ettől más is jól érzi magát, sok panaszunk nem lehet.

80%