Tele van a főváros poszterekkel, melyeken két zord tekintetű férfi néz rá az utazóközönségre – ők az Outcast című friss tévésorozat főhősei. Azért olyan megviseltek, mert akár kisgyermekekből kell (szó szerint is) kiverekedniük az ördögöt.
Walking Demon, ennyivel is elintézhetnénk a dolgot, elvégre, a vámpírok és a zombik után tényleg úgy tűnik, mintha a horroralapú kábelszériák kicsit ráállnának a fenevadak kiebrudalására az emberekből. A jövőben több hasonló produkció is képernyőre kerülhet, de ez itt azért is kiemelt, mert tényleg a Walking Dead-es Robert Kirkman képregényéből készítik, méghozzá az alkotó irányításával. Az első rész teljesen ingyen megnézhető a Facebookon, magyar szinkronnal, s aki bírja az olyan durvulásokat, melyekben gyerekbőrbe bújt sátánfattyai rágják le a saját ujjukat, hogy aztán az ördögűzők, a lélek visszaszerzésének érdekében, már elnézést, de a szart is kiverjék belőlük, nos, annak az első részt nagyon tudom ajánlani. Hiszen olybá tűnik, a klisék hatásos felmondása mellett mélysége is lehet a dolognak.
Jó, azért ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy legyen bárki, bármekkora horrorfan, ha azt látja egy filmben, hogy felnőttek vernek félholtra egy gyereket, bizony nem szívesen néz oda, sőt ki is kapcsolná azonnal a lejátszót. Előjön belőle a szülő is, hogy jaj, ezt nagyon nem kéne, nagyon-nagyon nem. Csak hát a zsáner bizony ilyen: William Friedkin 1973-as Az ördögűzőjét is leginkább azért soroljuk még mindig a legsokkolóbb filmek közé, mert egy ártatlan kislányt használ benne gúnyaként a gonoszok főgonosza, s olyan durvulásokat enged meg magának, melyeket még mozgóképen is felháborítónak érez, akinek van szíve. A hit törékenységének dilemmája mellett ez az undor működteti a hasonló történeteket, meg persze az, hogy ott van a sok évszázados kérdés, hogy mit gondoljunk az egyesek szerint nagyon is létező ördögűzésről, mint olyanról, melyet bizonyos beszámolók szerint sokfelé művelnek a világban.
E messzire vezető legendakörbe most nem gázolnék bele, mert a filmekhez csak annyi köze van, hogy emeli a borzongás helyi értékét: az ilyen „igaz is lehet” ügyek mindig emelik – az Outcast pedig biztos kézzel, és az első rész alapján komoly tartalékokkal felvértezve játszik rá erre is. A legizgalmasabb benne az, hogy nem csak a túlvilági témákat variáló sorozatok már jó bejáratott (lejáratott?) átívelő szálait kezeli magabiztosan, de színészeinek köszönhetően hosszú köröket ráver az utóbbi jó pár évben bemutatott mozifilmekre is.
Önmagában baromi szükségtelen is lehetne ez az egész, elvégre ördögűző papot láttunk már eleget a moziban, tudjuk azt is, milyen arcot kell vágni, amikor a bestiának keresztet mutatunk, vagy meglötyköljük szenteltvízzel, s azon se akadunk már ki, hogy Isten szolgája a nyugodtabb perceiben kártyázással, ivással vezeti le a feszültséget. A kiváló brit színész, Philip Glenister olyan három másodperc alatt kedvelteti meg velünk Anderson atyát, akinek Rome városában (ez is utalás, persze) akár félnaponként kell házhoz mennie megszállt emberekhez, s ha mindez nem lenne elég neki, azt is kezelnie kell valahogy, hogy a lakóközösség démoni dolgokban eddig „érintetlen” része megveti őt, s még a plébániát is összefirkálják. Kell neki segítség, persze, hogy kell, s ott is van a másik főszereplő, Kyle (Patrick Fugit), akinek iszonyú nehéz gyermekkora volt. Ami aztán a felnőttséggel is folytatódott – megpróbáltatásait nem is lehet szavakkal leírni, ezért a készítők inkább megmutatják nekünk ügyesen adagolt flashbackekben. Az epizód végére már nem is az lesz a fontos, hogy mennyire eredeti, amit láttunk, és látni fogunk, hanem az, ahogy Glenister és Fugit párosát érdekessé teszik számunkra. Amit azzal érnek el, hogy hagyják a színészeket játszani. Ők meg nagyon tudnak, s meg is mutatják, mennyire. Így lesz aztán lélektanilag is tétje a dolognak.
Kyle kiválasztott, mi lenne más, Andersonnak pedig kell egy harcostárs – ennyit kellett közölni velünk a pilotban. S nagyjából bemutatni, kikhez szól az Outcast. Én úgy érzem, elsősorban azokhoz, akik kedvelik, amikor tehetséges művészek örökérvényűnek tudnak bemutatni bizonyos sokszor elmesélt történeteket, s van nekik ehhez a zsánerhez érzékük, elhivatottságuk, popkulturálisan is megalapozott koncepciójuk, miegymásuk. A nézőknek meg gyomruk, idegrendszerük ahhoz, hogy el tudják viselni a pokoli attakot, s meg tudják látni a nyomasztás mögötti, okosan provokatív szándékot arra, hogy akár egy ilyen kommersz termék segítségével is szembe merjünk nézni a valóságban kevéssé látványos, ám igen erősen fenyegető félelmeinkkel. Bizony, ha úgy tetszik: a démonainkkal. Közhelyesnek hangzó feladat, de sajnos még mindig nem kopott ki a napirendből. Nem is szándékozik.
A bevezető részben mindez benne van, s egyelőre ennyi több mint elég.
