Tegnap levél jött Németországból: régi barátunk, Can Togay küldte. A tartalmát változtatás nélkül osztjuk meg.

Kedves András!

A minap kaptam egy felkérést, hogy írjak egy nekrológot Esterházy Péterről. Nem könnyű az ilyesmi, legalább is nekem nem. Töprengtem Esterházy felől és végül úgy döntöttem megírom.  Ennyivel tartozom, nem tudom pontosan kinek, de a tartozás ettől függetlenül áll. Arra gondoltam, azt írom meg, ami utoljára megragadott benne.

A szerkesztőség által kért nekrológot a szerkesztőség visszadobta. Nem ilyet képzeltek ezek szerint. Nem történt semmi, aki adta, el is vette. De mivel a törprengés megvolt, a búcsú megvolt, úgy érzem, nem szívesen tartom magamban. Elküldöm neked, hátha neked megfelel. Ha nem, tényleg semmi baj. Nem te kérted, én ajánlom fel. Ha közlöd, akkor kérlek, hogy e levéllel egyetemben tedd.

Csók, Can

Kedves Péter!

Fentiekre hivatkozva írom alábbiakat:

Nem tudom, megfelelő személy vagyok-e arra, hogy „író és filmes perspektívájából is“ el tudjak köszöni tőled. Szia! Jó utat? Vágtass tova a Pegazuson? Mondjam esetleg, hogy csapó[1]? Ilyesmiket?

Vagy azt, hogy emlékszel, amikor? Nem emlékszel, mert meghaltál.

Ebbe ellenben érdemes belegondolnom: Egy ember, aki ennyire jelen van, távozik a jelenlétéből. Úgyszólván apránként kifogy belőle, de olyan mód, hogy jelenléte megmarad. Ez itt a dolog …. - ja. (Megfelelő szóval alkalomadtán majd kisegítesz).

Ugyanakkor és mindezzel együtt ez az íróember, ő (Ő), minden egyes pillanatában tudatában van saját jelenlétéből való elfogyásának. E jelenlét, mint ( majd kisegítesz) lényét körülöleli, áthatja, és ő ezt tudván tudva regisztrálja önmagának abból való elapadását, miközben rá jellemző képessége, hogy otthonossá teszi maga és mások számára a világot (az életet, ha úgy tetszik) nem fogy, hanem erősödik.

Kedves Péter, életedben nem nagyon beszéltem hozzád ilyen közvetlenül, de sosem késő bepótolni. Az pedig, hogy ezt levélben teszem, jóllehet nem vagy már, kissé ütődött, de végülis kézhez álló forma, egyébként pedig legyen ez nekünk édesmindegy. Az édest aláhúznám.

Igazából csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyon szép lett az arcod attól a betegségtől. Gondoltam rólad addig is ezt-azt, és ezek között nem szerepelt külsődre vonatkozó megfontolás, például nem gondoltam, hogy csúnya volnál (csinosnak mondhattalak volna, ha bárki kérdezi), de hogy különösképpen szép lettél volna, az nem jutott az eszembe.

Most viszont megfigyeltem (bárki, aki nem vak, megfigyelhette), hogy milyen átszellemültségbe vonta a betegség az arcodat. Mint egy szobrász, úgy alakította vonásaidat, a fej körvonalait, és hogy ennek te milyen lágyan engedelmeskedtél. Az Esterházy-tekintet pedig, ami, amennyit én láttam belőle, jóllehet külön szféráját őriző, de jóindulatú és a konkrét helyzetre vonatkozó volt, és amelyet állandó kisérő szók támogattak, miszerint: „édesem“, „aranyom“… - előfordult, hogy azt gondoltam, ha véletlenül azt találná mondani, hogy „kis huszárom“, akkor szólok, hogy eddig és ne tovább! - de nem kellett szólnom -, az a tekintet pedig, és ez a lényeg, az utolsó időkben messzire emeltetett és halványkék mélységek tükröződtek benne. Ez feltűnt. Azt gondoltam, hogy ezek szerint a felsőbb, a legfelsőbb szervek, amint sorsodról döntöttek, abban is megegyeztek, hogy most már közvetlenül jelenítik meg arcvonásaidon a Szellemet. Nagyon szép voltál a halálodba tartva, egyre szebb, tudomásul véve elfogyásodat a saját jelenlétedből, ami, ahogy említettem, megmarad. És tényleg.

Isten veled, Esterházy Péter!

[1]  F.G. a Kis magyar pornográfiából olvasva vigasztalt bennünket nagy elkeseredésünkben minden nap. Ennek annyi köze van a filmezéshez, hogy egy hosszúra nyúlt filmforgatáson történt a bíborvörösbe alkonyodó önkényuralom idején. A helyszín egy fehéren izzó homokbánya, benne egy ugrándozó színész, aki éppen lázítja a túlórák miatt elégedetlenkedő stábot: „Fel, fel, ti rabjai a földnek!“ A színész egy nagyobb homokdomb tetején énekel a reflektorfényben a tátott szájú bühnéseknek, kabátjába belekap a szél… Emlék vége.