Már kétszer is lemondta magyarországi fellépését Michael Kiwanuka, de vajon sajnálhatjuk ezt a soulzenész friss második nagylemeze alapján?

Michael Kiwanuka amilyen hirtelen feltűnt a 2010-es évek elején, olyan hamar vált köddé: két korai EP-jét követően először Adele-t kísérte el turnézni, majd a Polydor nagykiadóval írt alá szerződést, végül a felfutás megkoronázásaként megnyerte a feltörekvő tehetségeket sorba állító BBC Sound of 2012 versenyét, ami szép jövőt prognosztizált a füstös souldalnok számára. Aztán jött az első stúdiólemez, ami még annak ellenére sem durrant óriásit, hogy több európai országban is bekerült a Top 5-be, Magyarország pedig sokszorosan kimaradt a Kiwanuka-jelenségből, hiszen két egymást követő évben is lemondta Szigetes koncertjét az úr. Ehhez képest négy év kihagyás után itt az új korong, és mindenki odavan érte: a kritikák egyöntetűen pozitívak, és a listavezető pozíciót is sikerült elérni Nagy-Britanniában, és szó se róla, tényleg ambiciózus és nagy ívű a munka, 7-10 perces számokkal, átgondolt vonalvezetéssel és dramaturgiával. Mesterműnek azonban mégsem neveznénk, mert a szűk egyórás játékidő nagy része többszöri nógatás ellenére sem ragad az ember fülébe, és sokszor híján van emlékezetes pillanatoknak. Ez még nem jelenti azt, hogy terjengős vagy felszínes lenne az egész, hiszen a végig fenntartott klasszikus, vintage soulhangulat tetszetős, de jót tett volna, ha egy picivel több emlékezetes, átélhető elemet szőnek az albumba, ami egyébként még így is dicséretes és elismerésre méltó próbálkozás.  

77%