Hatásos és szórakoztató új olasz film a mozikban: Teljesen idegenek. Nem csak jó az alapötlete, de tulajdonképpen ki is tart a végéig. Tökéletes program az újévre.
Azért csak tulajdonképpen, mert a rendező Paolo Genovese annak azért nem tud ellenállni, hogy addig fokozza a drámát, amíg szinte csak egyetlen megoldással tudja ügyesen befejezni a történetet. Mi tagadás, megtalálja ezt a megoldást, tehát panaszra így sincs okunk, ám még így is túl soknak, ha úgy tetszik, túlcicomázottnak tűnik a felhajtás, amely kikerekedik e baráti összejövetel végére.
Hiszen jó, hát tényleg, ez egy olyan sztori, ami annyira adja magát, hogy bárkinek eszébe juthatott volna, de pont Genovesének jutott eszébe: üljenek emberek asztalnál, s találják ki azt, hogy ezen az estén nem lesz titok. Ha valakinek csörög a mobilja, vagy épp üzenetet kap, hangosítsa ki a beszélgetést, vagy olvassa fel a szöveget a többieknek. És mi történik? Pontosan az, amit várunk: az apró hangszórókból, a kicsi képernyőkből jönnek kifelé a hazugságok, lelepleződnek kis és nagyobb csalások. Embereink meg iszonyatosan nagyot csalódnak egymásban – s egyesek saját magukban is.
A feszültséget éppen az adja, hogy a ziccer nincs kihagyva: épp annyira színpadias a helyzet, mint amennyire hétköznapi is akár. Mármint, kinek ne motoszkálna a fejében (jó esetben csak néhanap), hogy a másik, akivel él, aki épp mellette ül-fekszik, vagy egyszerűen csak a barátja, mit és kinek nyomogatja a mobilját? Miért gondoljuk azt, hogy a szerkezet, mely olyannyira hozzánk nőtt, mint a saját érzékszerveink, borzasztó dolgokat őrizhet? Talán épp ez a legérdekesebb a Teljesen idegenekben. Hogy mennyire nyugtalanítónak, néha egyenesen félelmetesnek mutatja ezt az egészet.
Lebilincselő nézni ezt a naivnak, majd kissé szadistának ábrázolt társasjátékot: mert Genovese kiváló színészei élettel töltik meg a helyzetgyakorlatokat, melyekbe a házastársi hűtlenkedés éppen annyira belefért, mint a rejtőzködő homoszexualitás vagy a gyermeknevelés kérdése. Ügyesen megírt és elmondott párbeszédekben lepleződnek le a kapcsolatok igazi milyenségei, csúsztatásai, visszafojtottságai. Ott van minden a mobilunkban. Minden bűnünk, önámításunk, előítéletünk, gyarlóságunk, s a kedvünkért most ez a film mindet szépen felnagyítja. Csak hogy lássuk: vannak dolgok, melyeket jobb békén hagyni.
Pedig hát nem kell azokat békén hagyni. Igaz, a Teljesen idegenek sem hagyja, csak valamiért szomorúbban gondolkodik erről, mint amennyire kellene. Katarzis helyett mintha lemondóan arra intene minket, hogy ne akarjuk megismerni a másikat. Mert az túlságosan fájdalmas tud lenni.
De hát miért ne akarnánk? Hiszen onnantól lesz igazán izgalmas ez a játék, nem igaz? Onnantól találhatnánk igazán egymásra.
