A csinos kamaszlány dilemmája: tetemes összegért megmutassa-e magát teljesen pucéran vagy sem?
Bájosan naiv, ám bizonyos szempontok mentén mégis érett a kisasszony, akit Szilágyi Bálint, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős bábrendező szakos hallgatója csak Elza k.-nak nevez. Az alkotó maga fordította le a múlt század első felében elhunyt Arthur Schnitzler osztrák drámaíró Elza kisasszony című novelláját, amelyet némileg meghúzott, s amelynek egy-két szereplőjének búcsút intett. De szerencsére nem csak a fabula magját, hanem szinte egészét meghagyta, csupán apró változtatásokat hajtott végre akkor, amikor a novellát színpadra alkalmazta.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán, a parányi Nádasdy-teremben a körülbelül harmincfős közönség körbeüli azt a teret, amelyet Osváth Juditnak, az előadás címszereplőjének be kell játszania. A szintén diploma előtt álló hallgató falnak vetett háttal, falatnyi teniszruhában várja a nézőit a színpadi térben az Elza k. című előadás kezdetén. Kicsit akaratos, vagy mondjuk inkább konoknak. Állhatatosan néz. Ugyanakkor látszanak rajta a kislányos vonások, a gyermeki őszinteség, a tisztaság és a naivság egyaránt. Kellenek is ezek az egymást támogató személyiségvonások, hiszen Elza kisasszony nem egy kulcsra nyíló karakter.
Sportruhában azért van, amiért teniszlabdák tucatjai veszik körül, vagy amiért teniszütőt fog a kezében. Hiszen a fiatal lány egy módos üdülőövezetben nyaral, sétálások, teniszjátszmák és vacsorák háromszögében éli napjait. Akkor, amikor elkezdjük figyelni, éppen levelet kap az édesanyjától. A „mama” írja meg, hogy Elza édesapja sikkasztott, nem is csekély vagyont, s ha nem szerzik vissza az összeget két napon belül, a család ezentúl nem tud miből megélni. Ekkor már tudjuk, hogy Elza nincs egyedül ezen a kis szigetnek mondható övezetben: óráról órára figyeli a környezetét. Más nőkével hasonlítja össze a melleit, férfiakkal flörtöl, Dorsday-tól, a gazdag öreg műkincsgyűjtőtől pedig kirázza a hideg. Mégis utóbbi az egyedüli, akinek van annyi pénze, hogy kihúzza a csávából.
Figyelemfelkeltő megoldás az, ahogyan Szilágyi a takarásból egy-két mondattal a közönség elé viszi Dorsdayt. Az előadás bizonyos pontjain már nem csak hangot, testet is ad neki, amikor kilép a keverőpult mellől. Kevés előadói eszköztárával még arra is vállalkozik, hogy sajátos, szerény gesztuskészletet adjon a szereplőnek. Az igazi drámát azonban az általa játszott nagyúr ajánlata jelenti: kifizeti a lány által kért milliókat, de cserébe a lánynak teljesen pucérra kell vetkőznie előtte.
Ami Osváthot illeti, ő szépen, érzékletesen építi fel Elzát. A kamaszos daccal felvértezett hölgyről a kezdetekről fogva szinte mindent tudunk. Ezt nagyon szépen segíti az, ahogyan hangosan kommentálja a neki írt leveleket, ahogyan egy-egy zöld labda segítségével beszélteti a szálloda többi vendégét. (Ugyanilyen ötletes elgondolás az, hogy a leveleket egy-egy üres pezsgősüveg testesíti meg, a lány azok címkéjét olvassa úgy, mintha neki írt sorok volnának.) Monodrámává tenni egy eredetileg többszereplős szöveget, annyiban valóban érdekes, hogy a néző soha nem lehet egészen biztos abban, hogy Elza valójában korábbi beszélgetéseit idézi fel, a jelenben társalog, netán csak képzeletének kivetülését mutatja. Egyébként is a történet igazi különlegessége annak álomszerűsége. Ahogyan Elza egyre közelít a belső meghasonlás és az attitűdváltás felé, egyre inkább úgy érezzük, hogy valamiféle téboly uralkodik el rajta. Vagy csupán ilyenek vagyunk, amikor kívül-belül lecsupaszítva állunk önmagunk tükörképével szemben?
A meztelenség Szilágyinál nem marad puszta metafora. A különleges színházi élményt a rendező azzal fokozza, hogy az előadás egy bizonyos pontján valóban megmutatja, mi az, amit Elzának áruba kell bocsátania. Úgy sejtem, a színésznőnek – egy ilyen nagyon bensőséges térben – igent mondani a színpadi meztelenségre, hasonlóan markáns kérdés lehetett, mint amilyen az általa játszott szereplőnek. Mindenesetre a félhomályban történő vetkőzés és hosszan tartó ruhátlanság tökéletesen felfesti azt is, hogy a szépség nem csak vonzó, hanem elviselhetetlen is lehet.
Az álomszerűség a borongós történetben néha a valószerűtlen, máskor már a cseppet ijesztő felé mozdul el. Az Elza k. abszolút nem ráérős történetmeséléssel operál, így a nézőt nem fárasztják, nem idegenítik el a monológok. Hiszen hiába a régi történet, Szilágyi Bálint egy jelenbe nyúló, nagyon is eleven üzenetet ad.
