1939 óta először nyílt átfogó Feszty-kiállítás Magyarországon.

Az ugye megvan, hogy Feszty körkép? Na igen, ki ne ismerné és csodálkozna rá nemzeti érzelmektől eltelt áhítattal vagy a szakmabeliek kritikus hidegségét is megenyhítő gyermeki örömmel, hogy lám, amit látunk, az maga a csoda. A Feszty-körkép mindenkinek jelent valamit, ha csak nem egy vonuló, szedett-vedett tömeget, amely épp most hódítja meg az új hazát. Ha Ópusztaszer, akkor tehát mindenekelőtt Feszty-körkép. Azonban nem kell olyan messzire mennünk, hogy Feszty Árpád, a tizenkilencedik század és a huszadik század elejének ikonikus festője munkáival „élőben” találkozzunk. Bőven elég, ha a tizennegyedik kerületbe teszünk egy rövid sétát, ahol is a Lipták villa szolgál helyszínéül a művész képeinek. A kiállítás rendhagyó jellegét többek között az adja, hogy 1939 óta most van újból Feszty-kiállítás Magyarországon.

A történelem nem kifejezetten kedvezett a Feszty-hagyatéknak. A nemzetieskedést nem tűrő szocializmus silenciumra ítélte, képeit poros raktárak, pincék sötétje vette birtokába. Jellemző, hogy egyik remekműve, a Krisztus temetése című triptichon a közelmúltban került elő, és a szakértők hihető jóslata szerint az elvégzett komoly restaurálási folyamatok után újból régi pompájában lesz látható.

Feszty Árpád a magyarság legnagyobb festője. Egy kis édes szín itt, egy kis vigasztalan szín a magyarság búskomorságából ott, és kész a tökéletes magyar táj, magyar ecsettel. De téved, aki azt hiszi, mást nem is festett Feszty, és csupán a magyarság megörökítése szolgált számára ihletül. Aki végigmegy a három termet kitevő kiállításon, belátja, hogy ennél azért szélesebbre nyílt a horizont, Feszty túllátott Árpád vezér díszes öltözékén. Falusi képek, muzsikáló cigányok elevenednek meg a festményeken, nem épp polgári környezetbe való jelenetek, inkább a csillogáson és a történelmi eseményeken túl megképződött, a polgári Magyarországtól elütő világban élők néznek vissza a képekről. Ismeretlen arcok, mégis ismerősen, hétköznapi nők, férfiak, gyerekek, fesztelenül.

Az egyik terem a személyes tárgyak felvonultatására szolgál, míg a másik terem a nagy volumenü munkáknak ad helyet. Itt a körképhez kötődő műlapok jönnek szembe. Egy plakát is található ebben a kiállítástérben, mégpedig az, amelyik A magyarok bejövetele című remekmű megnézésére hívja fel az érzékeny közönség figyelmét. Az alvó prímás című kép több mint titokzatos. A képet meglehetősen sötét, reményvesztett színek uralják, zenész szereplője lehajtott fejjel fekszik a hangszere előtt. „Boldogtalan erejű kép.” Mondhatnánk Pilinszkyvel, vigaszra apró jel, semmi nem mutat. Túl a végeken vagyunk, a végső állomáson. A cím megtévesztő, mintha a képen látható prímás sírna, nem pedig aludna, bár az is lehet, hogy valamilyen váratlanul érkezett rossz hír, az életébe belépő szomorú esemény miatt aludt el. Görbe Márk művészettörténész megállapítása szerint „A művész szülőhelyének, Ógyallának ismerőivel és a Feszty-leszármazottakkal való kommunikáció során azonban kiderült, hogy a festményen szereplő alakban felismerhető az ógyallai cigány hegedűs – „Flóris bácsi”, aki Feszty Árpád édesapja, Szilveszter kocsmájában húzta a talpalávalót a vendégeknek. A művész előszeretettel ábrázolt romákat, a cigányzenét pedig kifejezetten kedvelte, így nem csoda, hogy szülőfalujának ezt a jellegzetes alakját megörökítette.” Tény, a kép mellett nem megyünk el könnyen. Megállít, elgondolkodtat, a szakadék szélére invitál, hogy nézzünk bele. A keményre sikeredett sors közepébe.

Ha a körkép ismerete szorosan az alapműveltség része, nem különben a többi Feszty Árpád-kép is az. Képtelenség nem megnézni.