Igen, igen! Tátott szájjal néztem, ahogy Mundruczó Kornél Cannes-ban bemutatott új filmjében Jéger Zsombor levitál. Ám a Jupiter holdjától katarzist vártam, az meg csak nem akart felhúzni magához.
Továbbra sem vagyok hajlandó azzal foglalkozni, hogy ezt a filmet magyarok csinálták. Mármint, abban az értelemben biztosan nem, hogy nekiálljak önmagammal feleselgetni, hogy jó, jó, hát nem dobog úgy a szíve, nem visz úgy magával, de az akciójelenetek, a repülés! A lövöldözések, az autós üldözés! Az már semmi? Nem, az nem semmi. Az tényleg nagy valami. De csak annyi.
Ezt a „csak”-ot nem én tettem a filmbe, maga Mundruczó tette bele azzal, ahogy kísérletezik a tömegfilmes hatásokkal, pontosabban most az egyik leghatásosabb szuperhősös effekttel: a repüléssel a metropolisz felett. Kísérletezik, de nem hiheti el, hogy igazán hisz benne. Berakta e motívumot egy kémcsőbe, hozzátette a maga vízióját – a való élet aztán még érzékenyebbé tette a vegyületet azzal, ahogy a migrációs krízis és a terrorizmus Európát próbára teszi. Oda érkezik meg ez a menekült fiú, ahol ma a legnagyobb szükség lenne a varázslatra.
A csoda itt van, tessék: repül a fiú. Mert tényleg úgy repül a Keleti felett, meg mindenhol, hogy bent ragad a lélegzet. Nos, ezt a bent ragadást használja fel Mundruczó mindahányszor, bármikor is emelkedni kezd a fiú (Jéger ragyogóan tehetséges), ez mozdítja ki egyre reménytelenebb életéből az orvost (Merab Ninidzénak sokat köszönhet a film), ezért tartja elképedve pisztolyát a rendőr (Cserhalmi Györgynek nemkülönben lehet hálás Mundruczó) – ez nem illik bele abba a pokolba, ami a film – szerencsére egyelőre csak képzeletbeli – Budapestjén zajlik.
Repül a fiú. Ezt kell Mundruczónak használnia, e vérbeli szerzői filmesnek, jobban mondva, úgy döntött, ezt használja most, a repülést, ami persze: szuperképesség. Mundruczó (még most, itthon) pont fordítva csinálja, mint azok, akik Hollywoodba csempészik a saját művészi stílusjegyeiket. Ő valahogy saját alkotói attitűdjét igyekszik lefordítani arra a nyelvre, melyet a moziban a legtöbben szeretnek. Hősies, dicséretes vállalás.
Repül a fiú, fantasztikus, ahogy repül, de a Jupiter holdja esetében mégis jobban érzem a leereszkedést, mint a Fehér istennél, a kutyákkal és a kislánnyal. S ez zavar igazán. Kiválóak a főszereplők, félelmetes a nyitány a határon, hátborzongató a magyar főváros ezekkel a fényekkel, a géppisztolyos rendőrrel a buszon, szóval, hiába tömény bravúr szinte az egész mozi (Rév Marcell operatőri munkájáért odaát Oscart szoktak kapni), valahogy túlságosan meg akarja nekem mondani, hogy mit kell és miről gondolnom. Fekszenek a szereplők az ágyon és megmondják: felmondják a tanulságot. S ez még akkor is kizökkent, ha teszem azt, pontosan ugyanazt gondolom én is.
De ennek a filmnek az lenne a dolga, pontosabban Mundruczó célja az, hogy magával ragadjon, hogy repüljek én is a fiúval, hogy ne csak a technika nyűgözzön le, hanem ott fent, a tetőknél jóval magasabban kavarjon fel a felismerés, hogy ez a világ már felülről nézve is reménytelennek látszik.
Kötelező néznivaló: látványos. Nagy művészek készítették, emberséges szándékkal, hozzáértéssel, ám nem tud fontossá válni. Pedig nagyon annak kéne lennie. Túl sok mindenkinek szeretne tetszeni, mégsem képes feltétlenül megszólítania őket. Hisz nézem, nézem, ahogy repül a fiú, ám végül csak nem tudom eldönteni, mit viszek magammal haza abból, ahogy repül. Legbelül mit viszek haza. Tán épp maga a film sem tudja.
Mert a repülés, ehhez mégiscsak kevés.
