Nemzedéke egyik legtehetségesebb zongoristája Fejérvári Zoltán, aki nemrég megnyerte a Montreáli Nemzetközi Zongoraversenyt. Erről, egy Bartók-darabról és a versenyek veszélyeiről is beszélgettünk vele.
„… Fejérvári Zoltán akkora, de akkora Beethoven-szonátát játszott, hogy ehhez képest már tényleg mindegy, meddig jut el.” Írta még a verseny elején Fáy Miklós zenekritikus.
Az elmúlt öt évben nem vettem részt versenyen, azonban egy ideje már lógott a levegőben, hogy mielőtt kiöregszem -- a versenyek korhatára általában 30-32 év -- még jelentkezem egy nagyobb nemzetközi megmérettetésre.Tulajdonképpen magamnak akartam elsősorban bizonyítani. Igaz, azt is elhatároztam, hogy akárhogyan is sikerül, ez lesz az utolsó versenyem. Hatalmas segítséget nyújtott az itthoniak figyelme és támogatása. Úgy vélem, az átlagnál kicsivel jobban szükségét érzem a megerősítésnek. Reményeim szerint egyszer sikerül eljutnom oda, hogy tudjam objektíven szemlélni a saját játékomat. Ebben nagy segítséget adnak a többször visszanézett felvételeim, hogy jobban lássam, mit és hogyan csináltam, illetve mit és hogyan kell tennem a későbbiekben.
A versenyekre készülés mindig hatalmas erőbefektetést igényel a zenészektől. Miért pont a mostani versenyre esett a választásod?
A montreáli egy viszonylag fiatal, tizenöt éve létező verseny, ám mostanában már a legjelentősebbek közt tartják számon. Mindemellett nagyon szimpatikus volt számomra, hogy a kiírás nagyon nagy mozgásteret ad a versenyzőknek a darabválasztásban.
Az utolsó fordulóban Bartók harmadik zongoraversenyét adtad elő.
Több okból is jó ötletnek tartottam. A Bartók-mű egyfajta identitást adott. Ezalatt nem a nemzeti identitást értem, inkább arról van szó, hogy a harmadik zongoraversennyel a személyiségjegyemet tettem le. Eleinte azt gondoltam, a darab iszonyatosan közismert, és Montreálban azzal kellett szembesülnöm, hogy az itthon slágerdarabnak számító mű külföldön merésznek számít. A másik érv az volt a Bartók mellett, hogy már többször volt alkalmam előadni az elmúlt években. Ez a tapasztalat is hozzájárulhatott a sikerhez, mivel összesen 45 perc próba állt a rendelkezésünkre a döntő előtt.
Előszeretettel játszol Leoš Janáček darabokat. Gondolom, nagy kedvenc.
Olyannyira, hogy a doktori disszertációmat is Janáček kamarazenéiből írom. Janáček hihetetlenül szuverén szerző, emellett a kelet-európaiságát is közel érzem magamhoz. Brnoban élt, emiatt a saját hazájában is „vidéki” szerzőnek számított. A Jenufa című operáját 15 évig nem voltak hajlandóak bemutatni Prágában, akkor is csak úgy, hogy a karmester itt-ott változtatásokat eszközölt rajta. Tehát hosszú ideig izoláltságban alkotott, ám ez némileg előnyére is vált: rendkívül eredeti zenei nyelvet teremtett meg. A terveim közt szerepel, hogy a következő lemezre feltétlenül kerül majd Janácek.
Félállásban tanítasz a Zeneakadémián. Tanárként mit tartasz szem előtt?
Nagyon sok jó tanárom volt, akiknek a hozzáállásából meríthetek. Véleményem szerint a zenetanítás ugyanakkor meglehetősen szubjektív. Nekem és a hallgatóknak is kialakul egy képünk a darabról, és a többféle nézőpontot igyekszünk megfelelően összehangolni. Nem vagyok szigorú tanár, de a diákok részéről az érdektelenséget nem szeretem. Vannak emberek, akiken nagyon érződik, hogy egyszerűen nem fontos nekik, amit csinálnak.
Milyen koncerteken hallhatunk a jövőben?
Szerencsére a versenyeredmény hozzávetőlegesen a rám váró két-három évet meghatározza, tehát bőven hoz új koncerteket. Ezenkívül részt veszek jövőre Schiff András “Building Bridges” elnevezésű projektjében. Ez egy évekkel ezelőtt elindított sorozat, amelyben minden szezonban három kiválasztott fiatal zongorista léphet fel Európa fontos kulturális központjaiban. Mindezen túl természetesen továbbra is sokat fogok kamarazenélni.
Túl a megmérettetésen, hogyan látod a versenyeket?
Aki komoly elismerésre törekszik, nem teheti meg, hogy kihagyja a versenyeket. Egy-egy verseny kiváló alkalom a nagyobb közönség előtti bemutatkozásra. Mindemellett van a dolognak egy negatív oldala is. A csak és kizárólagos versenyszerű szemléletmód kárt tesz a játékodban, a repertoárodban. Akadályozza az egyéniség kifejlődését, mondhatni, elvágja a fantázia útját. Ugyanakkor az eredmény nem egyszer viszonylagos. Szerencse nélkül nincs verseny. Minden megmérettetés végződhet úgy, hogy többeknek kijárna az első hely, de ugye, ezt a verseny szabályai nem teszik lehetővé. Azonban tudnunk kell, hogy a versenyeredmény nem a végső cél, sokkal inkább egy kezdet. Utána dől el, mit tudsz kezdeni az eléd táruló lehetőségekkel.
