„Szeressél, csak ne igyál olyan sokat. Vigyázni fogok rád, ha akarod, hogy vigyázzak rád.” Augusztus 10-én lenne 75 éves Hajnóczy Péter.

Miközben az alkoholfüggőség fogalmát jól ismerjük, a társfüggőségről keveset tudunk. Azt hisszük, hogy ez egyfajta kóros mértékű szerelmi kötődés, holott mást takar a kifejezés. Hajnóczy Péter méltán híres kisregénye, A halál kilovagolt Perzsiából ezen fogalmak mélységeibe is beavatja az olvasót.

Rosszmájúan azt is mondhatnánk, hogy ami a művészet szentélyében megszületett, azt a tudomány biztosan széttrollkodja némi acélhideg racionalizálással. Nincs ez másként a szépirodalommal sem. Ugyanakkor a tudomány kölcsönadja saját szemüvegét ahhoz, hogy bizonyos jelenségeket objektívan is megismerhessünk. Hajnóczy Péter legismertebb prózájának, A halál kilovagolt Perzsiából című kisregénynek nem csupán irodalomelméleti, de számos addiktológiai-pszichológiai elemzése is született, melyek az alkoholfüggő narratívájaként értelmezik a művet. Ezekben az elemző munkákban irodalomtörténész és addiktológus egyetért abban, hogy A halál kilovagolt Perzsiából makramé-precízen írja le az alkoholizmus kórtörténetét, miközben ezzel párhuzamosan bomlik ki egy társuló jelenség, a társfüggőség. Míg az alkoholfüggőség egy kémiai szer kontrollvesztő fogyasztását jelenti, addig a társfüggőség egy kapcsolaton belül kibomló addikció. Többnyire egy szenvedélybeteg vagy más mentális zavarral élő személy hozzátartozóját érinti, aki kontrollt gyakorol a szenvedélybeteg viselkedése és mindennapjai felett, saját addikciója a függő személy és a kialakult kapcsolat irányába hat.

Megoszlanak a vélemények abban a tekintetben, hogy az alkoholfüggőségben szenvedő Hajnóczy és hasonlóan hányattatott sorsú prózai hőse mennyire feleltethető meg egymásnak. Mérsékeltebb állásfoglalások is a Hajnóczy-próza erőteljes alanyiságát hangsúlyozzák, Sükösd szerint „Hajnóczy saját személyéből táplálkozó – és közben ezt a személyiséget, valamint a mítoszt is építő – prózája eleve magában hordozta végleteit és végességének bizonyosságát”. Ennél bátrabb megfogalmazás szerint „élet és mű azonossága, teljes egymásrautaltsága Hajnóczy esetében tehát nem frázis, hanem paradigma: akár a lényeget tekintjük, akár a külsőségeit”. Egy 1979-es rádióinterjúban, amikor Hajnóczyt arról kérdezik, hogy vajon saját arcát mutatja-e meg az olvasónak a Perzsia főszereplőjén keresztül, az író válasza ez: „Igen is, meg nem is. Nem az életrajzomat írom, szóval… De máskülönben ez egy hülye kérdés, szóval hogy mondjam…nem öntől, hanem általában. Hogy van önéletrajzi regény, és van alanyi regény, meg akármilyen regény. Hát könyörgöm, minden szerencsétlen író a saját életét írja valamiképp’ az élete végéig, nem? Ez biztos!”

A halál kilovagolt Perzsiából a férfi íróasztala mellett játszódik. Az író törekvése, hogy alkosson, a szándékot azonban beárnyékolja a biztonságot jelentő feleség távolléte és a folyamatos alkoholfogyasztás. A jelen valósága egyre ingoványosabbá válik, amibe múltbeli emlékek és pengeéles víziók törnek be. Így elevenedik meg egy fiatalkori hódítás élménye, így ismeri meg az olvasó Krisztinát, a húszas éveiben járó joghallgató lányt. A nőiesség teljében lévő, vénuszi Krisztina alakja izgalmas párhuzamon keresztül hozza közelebb a feleség, Á. karakterét, aki az anyai óvást és féltést, a makulátlan jóságot testesíti meg. Ami kettejük vonatkozásában párhuzam, az egyúttal ellentét is. A társfüggőség két típusa rajzolódik ki, miközben minden jószándék ellenére a férfi tovább sodródik alkoholfüggőséggel.

A kisregény valójában egy egyszemélyes, individuális, vallomásos jellegű elbeszélés, mely a szoba magányában éri tetten az írót. Ő az egyszemélyes főszereplő, és dominánsan a regény jelenideje rajzolja meg azt a keretet, amit emlékképek, víziók, halványan felfestett vagy éppen tűpontos kontúrokkal megrajzolt női alakok töltenek meg. Miközben kevés információt kapunk az íróról, legmarkánsabban az a ciklus tartja őt mozgásban, ami függőségéhez köthető: sóvárogva gravitálnak gondolatai az alkoholfogyasztás körül, a fogyasztást időleges kielégülés követi, majd ismét erősödik az ivás szükséglete, ami kínzó feszültséget szül. Többször elhangzik ahhoz hasonló mondat, mint „Bárcsak itt lenne már Á.! (...), mert félek egyedül”. A feleség – akinek teljes nevét nem, csak nevének kezdőbetűjét ismerjük meg a regényből – egyfajta feloldozást ígér a távolból. Ennek a feloldozásnak az ígérete köszön vissza a perzsa város víziójában is, ahol Á. „mozdulatlanul, száraz szemmel” elérhetetlenebb, mint valaha. Az író alkoholos hallucinózisra utaló, valamint delírium tremens közeli állapotot is leír, és több ízben utal a mentális teljesítmény romlására: „Remegô kézzel töltött magának egy pohár bort, felhajtotta, de semmiképpen nem tudta megállapítani, hogyan került a bor és a szikvíz az íróasztalára.”  A fiatalkori románc idején még felmerül a választás és a dacos ellentmondás lehetősége: „Igen, turkált a tányérján a fiú, van, amit megtehet az ember, és van, amit nem. Én ezen a határvonalon lépkednék most, vagy már átléptem a határvonalat? – Összepréselte az ajkát, és a tányért eltolta maga elől. Egy percig világosan érezte, nem lépte át azt a bizonyos határvonalat, és remélhetőleg halála percéig nem is fogja átlépni.” A férfi még dönthet úgy, hogy nem veti alá magát Krisztina kontrolljának és annak az akaratnak, hogy a nő meggátolja addiktív szokásait.  Ez az elhatárolódás azonban évekkel később a házastársi kapcsolatban már nem adatik meg, az egyre súlyosbodó addikció ezt már nem teszi lehetővé a férfi számára. A krónikus alkoholfüggőség megalkotja és rögzíti a szerepeket, a kiszolgáltatott, csapdahelyzetbe szorult férfi szerepét, és a szolgálatkész, szükségletteljesítő feleség szerepét. A férfi így emlékezik vissza egy közös epizódra a feleségével: „emlékszel, amikor egyvégtében tizenkét órát zuhantam, és mintha két részre szakadtam volna, ki akartam ugrani a harmadik emeletről az ablakon, hogy ne zuhanjak többé, és le-föl jártam a szobában, gondosan elkerülve az ablakot? Éjjel tizenkét óra előtt néhány perccel ébredtem fel, vasárnap volt még, aznap alaposan berúgtam, de nem bírtam aludni többet két óránál. Akkoriban már hetekig bajoskodtál, virrasztottál velem, hosszadalmas könyörgések után – miközben a homlokomról, az arcomról folyt az alkoholveríték – mindig hoztál még egy utolsó üveg bort, de akkor éjszaka elfáradtál már. Mikor lefeküdtem, azt mondtad, keltselek fel, ha rosszul érzem magam. Csakugyan felébresztettelek, és kértelek, hogy segíts rajtam valahogy, mert elmondhatatlanul rosszul vagyok. Hoztál egy pohár bort. Pontosabban: egy háromnegyed pohárral; azt hitted, ennyi alkohol segíthet valamit. Megittam a bort, és éreztem, ahogy rohamos gyorsasággal ürül ki a sejtjeimből az életet fenntartó szesz, és percről percre rosszabbul lettem. Mondom: tizenkettő előtt pár perccel ébredtem, megittam a bort, és te elaludtál a kimerültségtől”.

Bármilyen meglepő, az alkoholfüggő és a társfüggő kölcsönösen egymásra van utalva. Ezt Krisztina és Á. karaktere eltérő módon példázza. Krisztina gyakorlatilag az első találkozás alkalmával beavatja a férfit a családi kapcsolatok szövedékébe. Kiderül, hogy a lány családja lényegében egy háromszemélyes női koalíciót jelent, mely Krisztinán kívül az édesanyjából és nagynénjéből áll, és amelyből az édesapa teljesen kiszorul. Az így felépült domináns női szerepelvárásnak a lány is maximálisan megfelel. Az íróval kötött rövid ismeretség alatt ellentmondást nem tűrően lefekteti a szabályokat, ultimátumot szab, utasít, taktikusan manőverezik, hogy a függőségének hódoló férfit saját ideálképére faragja: „Tehát már megint ittál és cigarettáztál (...), de ezentúl akár tetszik, akár nem, mellettem le kell mondanod az italozásról és a cigarettázásról is. Nem szeretem a részegeseket, és te, úgy látszik, az vagy. Vagy türtőzteted magad, vagy itthagylak”. A lány, ha szükségét érzi, ellenőrzi a férfit: „Gyere, ülj mellém, és lehelj rám!”, máskor feltételeket szab: „Ha megígéred, hogy végre rendes ember módjára viselkedsz, elkísérhetsz”. Krisztina fenyegetőző, alkudozó és egyúttal büntető attitűdje a grandiózus társfüggő típusnak feleltethető meg. Ebben az ellentmondásos helyzetben a nő nyeresége a hatalom- és kontrollgyakorlás, az ismert és begyakorolt családi minta kopírozása, mely a férfi alárendelődésének és a női dominanciának kedvez.

A másik női karakter Á., a feleség.  Pont annyira ellenpólusa a grandiózus Krisztinának,mint a mértékvesztő férfinak: „Őszintén irigyeltem Á.-t és minden embertársamat, akiknek nem okoz gondot, hogy isznak-e vagy sem”. Krisztinával ellentétben Á. nem büntet, nem fenyeget, nem nevel, hanem óv, kérlel, és igyekszik megelőzni vagy kijavítani mindazt, ami férfi alkoholfogyasztásának negatív következménye: „Kimentem a fürdőszobába, végignéztem, végigtapogattam az üvegpolcon sorakozó színes kis üvegeket, de te gondosan eldugtad előlem a kölnis- és borotvaszeszes üveget, mivel a szükségben kölnit és borotvaszeszt is ittam két nappal ezelőtt.” Megelevenedik egy múltbeli emlék az agárdi strandról, ahol Á. titokban találkozik a tőle eltiltott férfival, Á. szavai a következők: „Szeressél, csak ne igyál olyan sokat, (...) ijesztően sovány vagy. Nekem tetszel így, ahogy vagy, de az idegeidnek nem tesz jót, hogy iszol. Ne haragudj, nem akarok hülye tanácsokat adni. Vigyázni fogok rád, ha akarod, hogy vigyázzak rád. Azt nem mondom, soha egy cseppet se igyál, de ne vedelj minden álló nap.” A találkozás már-már kísértetiesen hasonlít a Krisztinával történt megismerkedésre, azzal a szembetűnő különbséggel, hogy Á. élethosszig tartó gyámolításra, támasznyújtásra és felelősségvállalásra köteleződik el a férfi mellett. Ő veteti be a férjjel az Anticol nevű gyógyszert nap mint nap, ő virraszt az alkoholelvonástól vacogó férfi mellett éjszakákon át. Á. az arctalan és névtelen jótevő, akinek missziója kudarcra ítéltetett. Egy másik társfüggő típus, amit a szakirodalom megmentő és fixáló jelzővel illet.

Miközben Hajnóczy prózája a főszereplőre összpontosít, és ezt támogatják az irodalomtörténeti és addiktológiai szempontú elemzések egyaránt, a háttérben szereplő „árnyalakok” sokkal élőbbek annál, mint hogy csupán illusztrálják a cselekményt. Csakúgy, mint általában a függőség kapcsán, Hajnóczy prózájában sem kizárólag egyetlen szenvedéstörténet zajlik. Szenvedéstörténetek futnak egymással párhuzamosan, fizikai közelségben, mégis valós, érett intimitás nélküli távolságban egymástól. Hajnóczy prózája nem a reneszánszát éli. Hajnóczy prózája tragikumán keresztül marad örökzöld, a méregzöld árnyalatában.