A dán kultfilm, az Ádám almái a Radnóti színpadán a groteszk felé kacsint, formabontó nyelvi és humorbeli megoldásokkal kísérve.
A darab Ádámja cseppet sem teremtéstörténeti hős, annál inkább a megtévedt, a megkísértett alak. Szikszai Rémusz az ikonikus, de széles körben nem túlságosan ismert film, az Ádám almái című Anders Thomas Jensen-rendezés nyomán alkotta meg újra, a játékfilmtől kicsit eltérően a címadó férfit és annak világát.
A film történetét Kovács Krisztina ültette át színházi talajba, viszont Szikszai némi belenyúlással, összerántással és elhallgatással a Radnóti Színház kondíciójához igazította a szövegkönyvet. A cselekmény, amely két skandináv fickóról szól, akik a maguk módján mindketten különcök, alapjaiban azonos ebben az átköltésben is. Amikor felmegy a függöny a Nagymező utcai teátrumban, keménytalpú bakancsban, katonás nadrágban, bakásan betűrt, semleges színű pólóban egy izmos férfit látunk. Ahogy a színpadi fény rávetül, az is feltűnik: a feje kopasz, a nyakszirtjén pedig tetoválás éktelenkedik: horogkereszt. Ez Adam, az újnáci, akit háromhavi közmunkára ítéltek, ezért jön a világ végére Ivanhoz, a vakbuzgóságát természetesen kezelő lelkészhez, aki paplakjában olyanokat fogad be, akik a társadalom perifériájára kerültek.
A pap és a parókia, mint reintegrációs központ, az igazán érdekes Szikszai elképzelésében is. Csak fokozatosan derül ki, hogy az egyik – ott élő – számkivetett nem áldozatként járta meg a második világháborús haláltáborokat, hanem náci táborőrként. A benzinkútrabló arab menekült, aki reggelente – színpadon is látványosan bemutatva a folyamatot – a harangkötélre felcsimpaszkodva kongatja meg az öblös fémkolompot, némileg átpolitizáltan beszél az életéről. Az egykori ígéretes teniszcsillag, Gunnar esetében pedig a nőkkel szembeni erőszakossága sem marad teljesen homályban. Egyértelmű, hogy ebben a közegben senki sem az, akinek elsőre látszik. Sőt, úgy tűnhet, az, akit értékrendünk alapján leginkább elítélnénk, egy másik közegben éppen a legnormálisabbnak hat. Azt, hogy az ember személyisége nem egyetlen oldalból áll, leginkább Adam és Iván kettőse példázza. Míg a klasszikus leosztás az elején az, hogy az előbbi a jó, utóbbi a rossz megtestesítője, ez idővel árnyalódik.
A skinheadnek kezdetben fontosabb Hitler képét a falra applikálni, mintsem beülni az Ivan által celebrált istentiszteletre. Legszívesebben véres mészárlást rendezne, arra pedig magasan szarik, hogy gondozza azt az almafát, amely büntetését jelképezi. Ugyanis, a cselekmény arról szól, hogy Adamnak a közösség hasznos tagjává kell válnia, és ő – ad hoc jelleggel – almáspite-készítést vállal. Jó látni, ahogyan szinte kitapintható ellentét feszül a két főszereplő között. Ivan élete koránt sem olyan, mint amilyennek beállítja: a felesége, akire élőként hivatkozik, öngyilkos lett, a fia, akit jól tanuló, mozgékony gyereknek tüntet fel, szólni és mozogni képtelen. Nehéz is eldönteni, velejéig mély, erős hit-e ez, vagy csak annak tetetése. Esetleg bárgyúság, vagy csak bocsánatos naivitás. Sokáig nem tudjuk, aztán egyszer fordul a kocka. A dolog pikantériája elveszti a zamatát, minden összedől, amit eddig hittünk, viszont a jellemek éles váltása felveti a mű kulcskérdését: ki az, aki mindent mozgat? Mivel az Oscar-díjas dán filmes alapanyagul szolgáló munkája egy krimibe és természetfeletti elemekbe oltott bibliai allegória, a két válaszlehetőség mindvégig ott lebeg a levegőben: a Sátán is lehet mindenható, s az Úr is lehet akaratgyenge és/vagy hatalmától fosztott.
Szinte mindegyik, ha nem az összes jelenetben ott ül, vagy némán keresztül megy a színen egy ősz hajú, bozontos alak (Csomós Mari), aki olyan mint Törőcsik Mari szótlan öregje a Vígszínház Átutazók című vígjátékában.Ősöregasszony, írja a színlap, de ugyanennyire lehetne angyal, bukott angyal, s akár Isten, netán maga a Gonosz. Az eseményeket megfigyeli, de nem kommentálja, csupán rátelepszik a csendre, amelyet azzal szakít meg, hogy egy hangsúlyos jelenetben elszavalja Jób történetét.
Amikor Hitler képe kerül Adam ágya fölé, amikor a tisztelendő úr a spanyol grandokéra emlékeztető viseletben misézik, vagy amikor „ho-ho-hó” kezdetű hahotázással, túltengő boldogsággal summázza a legnagyobb tragédiákat, nevet a közönség. Pedig az előadás súlyos dolgokat feszeget: hitről és tévhitekről, megbánásról és elérhető bűnbocsánatról, nem általánosítható figurákról szól. Utóbbiak megteremtésében László Zsolt az élen jár, túlzás nélkül emlékezetessé teszi a papot. Pál András izgalmasan teremti meg az egyszerre elítélendő, ugyanakkor lelke mélyén emberi outsidert, Schneider Zoltán a szűk teniszruhában feszítő-feszengő Gunnarként kedvesen bohókás: hol finoman, hol keményebben rámozdul a Radnay Csilla által játszott szenvedélybetegre (keveset kapunk ebből a valaha deviáns lányból), máskor olykor-olykor elcsen ezt-azt, amiért szépen elkenik a száját. A furcsa kompániából csak egy táncbetéttel lóg ki a táncművész Újvári Milán, aki a lelkész fiát játssza, s egy álomszerű képben kikel a székéből, hogy modern táncot mutasson be az apjának.
Az előadás sokszor bulvárszínházra emlékeztet, de a sok eldördülő lövés, a közönség mellett a színpadra igyekvő bőrkabátosok, a sötét gegek ellenére nagyon is szórakoztató. „Hát akkor erre rábasztunk, csak hétfőn jön a kukás” – mondja az egyik szereplő, miután véletlenül lepuffantja az almafára feltévedt házi macskát. Az állat leesik, a madártetemeket szimbolizáló tollak mellé. Egy kicsit az állunk is, mert az ehhez hasonló keményebb poénokból nincsen hiány. Sőt, amikor már sokadjára halljuk, hogy Ivan a „degenerált barom” már majdnem bedőlünk neki, de aztán a végén mégis csak a trancsírozásban örömét lelő orvosról (Gazsó György alakítja) derül ki, hogy nem százas. Lelkiismeretes hülyülés, ez a megfelelő jelző Adam históriájára.
