Kassai „vándorszínészek” kelnek útra, hogy december 19-én budapesti közönség is láthassa Szigligeti Ede Liliomfi című társadalmi vígjátékának megzenésített versekkel tűzdelt színpadi adaptációját. 

A Liliomfi című vígjátékban két vándorszínész járja Magyarország tájait, akik fiatalok, vidámak, jóképűek, tehetségesek, örülnek az életnek. Különböző kalandokba, és szerelmekbe bonyolódnak, mint az ilyen fiatalok  rendszerint. A nézők közben képet kapnak a magyar vidék mindennapjairól: szokásairól, furcsaságairól, küzdelmeiről, örömeiről és gyötrelmeiről. Színészekről, színházi emberekről, csepűrágókról mesél Szigligeti színműve, derűvel, örömmel, ugyanakkor valami fátyolos melankóliával, mint mikor az ember a boldogság tetején arra gondol, hogy egyszer ennek vége szakad.

Miért veszi elő manapság valaki a Liliomfit? Miért erre a darabra esett a választás Kassán?

Telihay Péter: Czajlik József igazgató mindenképp olyan darabot szeretett volna bemutatni, amelyben minél nagyobb számban van jelen a társulat. Azt is szerette volna, hogy a történet, amelyet bemutatunk lehetőleg a színházról szóljon, a színházcsinálás nehézségeiről és örömeiről. Történetesen a Liliomfi egyik központi témája ez. A címszereplő és néhány más szereplő olthatatlan vágya arra, hogy színházat csináljanak. A történet folyamán kiderül az is, hogy a színház hogyan képezi le az életet. Mindenki maszkot visel, álarcot amely mögé igazi énjét, igazi vágyait, érzelmeit rejtheti és, mivel mindenki álarcot ölt, senki sem tudja ki is valójában a másik. Így aztán folyamatosan félreértik egymást, és ezekből a félreértésekből fakad Szigligeti Ede darabjának ellenállhatatlan humora.

Milyen volt a Kassai Thália Színház majdnem teljes társulatával dolgozni?

Telihay Péter: A társulat jó részét személyesen ismertem már régóta, mivel a kétezres évek elején (2002-2003) a Komáromi Jókai Színház művészeti vezetője voltam és a két színház akkor is szorosan együttműködött. Tehát én hoztam meg a döntést a szerepeket illetően, ahol pedig hiányosságaim voltak ott Forgács Miklós a színház dramaturgja és Czajlik igazgató ajánlásaira hagyatkoztam.

Vasvári Emese budapesti színész tulajdonképpeni nadrágszerepe viszont váratlan fordulat.  Mi a magyarázata?

Telihay Péter: Ebben az előadásban senki nem tudja ki is valójában a másik, mint mondtam. Erről többet nem árulhatok el előre. Mindenképpen olyan személyt kerestem, aki Szilvai professzor titokzatos alakját a saját személyiségének extravaganciájával hitelesítheti. Emese, akit még főiskolás koromból ismerek és, aki tavaly óta kötődik a társulathoz, kézenfekvő megoldás volt.

Milyen Liliomfi vízióra számíthatnak a budapesti nézők a megszokotthoz képest?

TP: Nekem Fellini képeit, a cirkuszosok, a társadalom perifériáján élők világát idézte a történet a maga titokzatos, sokszor rút, groteszk figuráival. Baudelaire, Verlaine és Rimbaud is képbe került, meg a többi szürrealista, szimbolista, parnasszista, akik ráadásul ugyanabban korban éltek és alkottak, mint Szigligeti, csak a világ egy másik részén. Ők is benne vannak az előadásban, sőt Jónás Tamás egy verse is, Lakatos Róbert fantasztikus zenéivel. Az előadás aktualitása pedig maga a színház, ahol mindenki maszkot hord, de ugyanakkor mindenki tükröt tart valakinek. Ez a gondolatmenet lett díszletünk alapja is. Tükrök és labirintusok rendszere, melyekben önmagukat és egymást keresik, kergetik megszállottan a szereplők.