Az alapvetően countryban otthonosan mozgó Kacey Musgraves harmadik nagylemezén a pop felé kacsintgat – ilyen is lehetne egy Taylor Swift lemez 2018-ban, ha az énekesnő hű marad a gyökereihez.
Kacey Musgraves karrierje akkor indult be igazán, amikor 2007-ben hetedik helyezettként végzett az amerikai Nashville Star zenei tehetségkutatóban: ez nagyjából olyan, mint az American Idol, vagy ha hazai példa kellene, akkor mint mondjuk a Megasztár, annyi különbséggel, hogy van műfaji megkötés. A résztvevők country dalokat kell, hogy feldolgozzanak és bár ezt a szabályt kissé lazították az idő előrehaladtával, Kacey Musgraves még az akkori csapat élhajósa volt: első albumának, a Same Trailer, Different Parknak borítóján még ott van rajta az elmaradhatatlan cowboy csizma. A zsánerhez egyébként harmadik nagylemezén is hű maradt - de az énekesnő a country viszonylag konzervatív műfaján belül humoros és megosztó dalszövegeivel (szóvicc keretében felbukkan például a kábítószerfogyasztás!) mindig is lázadónak számított. A Golden Hour hangszereléséről tulajdonképpen az jut az ember eszébe, hogy ilyen lenne Taylor Swift sokadik stúdióalbuma, ha időközben nem avanzsál popdívává, ez az anyag ugyanis úgy alkot koherens egészet, hogy sok helyen még mindig felbukkan a bendzsó - de már a vokóder is.
A Golden Hour dalai olyannak hatnak, mintha valamilyen szépiás Instagram-filteren keresztül néznénk a világot, amit egyenesen Kacey Musgraves narrál nekünk. Bár a szövegek nincsenek túlbonyolítva - a barokkos körmondatokat ne itt keressük, hanem mondjuk Joanna Newsomnál - azért találunk egyszerűségükben is elbűvölő szövegeket. Ilyen például a Space Cowboy, amely olyan érzést kelt a maga három és fél percében, mintha a country dalszövegek összes létező toposzát felhasználná - és nem nevetséges. Olyan természetességgel énekli Kacey Musgraves, hogy "Sunsets fade / And love does too", hogy nagyjából csak bólogatni tudunk, meg azon gondolkodni, hogy ez a frázis miért nem jutott hamarabb senki eszébe. De ott van még a High Horse, ami egy őrületes country-diszkó szám (igen, ez is furcsán hangozhat elsőre, de ez valóban egy működőképes koncepció). Kiemelkedik még a Lonely Weekend, ami egy ballada, de nem feltétlenül arról szól, amire ebben a műfajban azonnal asszociálnánk (semmi "meglépett a fiúm/csajom, még a traktort is vitte, én meg egyedül fekszem a mezőn").
Összefoglalva a Golden Hour-t még azoknak is érdemes meghallgatniuk, akik az olyan címkék láttán, mint a "country" meg a "pop", pláne a "country-pop" legszívesebben erélyesen elindulnának a világ legtávolabb lévő pontjára - ugyanis nekik nyújthatja a legjobb és legmeglepőbb élmény Kacey Musgraves. Aki meg tudja magáról, hogy szereti az ilyesmit, az úgyis napokig álmodozva fogja dúdolgatni magában, hogy "It's a lonely weekend".
