Van egy kedves barátom, akinek több köze van a színházhoz, mint nekem, főleg alkotói oldalról. Ő idézgeti gyakran azt, hogy 11 előtt senki sem tehetséges – magyarán addig még próbálni is felesleges.

Nem kétlem, hogy vannak, akik aranyszabályként kezelik ezt a tételmondatot – nekem viszont a múltkor olyan élményben volt részem, ami ennek merőben ellentmond. Részt vettem ugyanis egy olyan színházi előadáson, ami nem hogy 11 előtt történt, de egyenesen kora reggel: hétkor.

Való igaz, hogy az időpont szokatlan, de épp ettől működött – vagyis számomra igen jól működött a dolog. Úgy az egész. Hogy fel kellett kelnem magamhoz képest irgalmatlanul korán, hogy egy rakás vadidegen emberrel együtt kávézgattam meg kroászonozgattam, és hogy napvilágos kikeletkor egy színházi előadás kellős közepén találtam magam, amihez úgy 10 perc alatt kellett áthuzaloznom az agyam.

A korán kelés és a szűk idő miatt kevés időm volt arra, hogy rákészüljek a darabra, a befogadásra és a helyzetre. Nyoma sem volt az amúgy színházba járós rutinomnak, nem futottam le a szokásos köröket, hanem alig tértem magamhoz, máris koncentrálni kellett arra, ami történik.

Egy karnyújtásnyira az ágytól.

Szokatlan volt, de remekül működött: az Amargant Színházi Műhely kétszereplős drámája, a Kötélen a Niagara felett pont annyi ideig tartott (nagyjából egy órát), amíg az agyam és a szervezetem tökéletesen rebooltolta magát az előtte álló napra, és ezt kivételesen nem azzal tette, hogy egy órát ül az erkélyen vagy az ágy szélén vagy a kádban, és bámul mereven maga elé, hanem tiltakozás nélkül megadta magát a befogadás formabontó folyamatának.

Korántsem véletlen, hogy az egyik legrégebb óra létező művészeti forma – a színház – létezése óta nagyon sokszor újított már. A szövegekkel, struktúrával, technikával – és aztán a másik oldalról is, hogy milyen helyzetbe helyezi magát a nézőt. Vacsoraasztal mellé, gyárba, hangárba, lakásba, konyhába, padlásra, a nézőtérre ésatöbbi. A lehetőségek tárháza – csakúgy, mint az alkotói oldalon – végtelen. De az, ami az egészet működteti, szerencsére örök: az emberi interakciók jelen idejű, pillanatnyi varázsa, akár megrendezett, akár improvizatív, akár megmozgatja a nézőket, akár nem.

Ebben sosem tudja más műfaj felvenni a színházzal a versenyt, de nem is kell neki. Akkor, amikor azt a bizonyos darabot néztem abban a bizonyos reggeli órában, akkor nem csak az volt benne az érdekes, hogy engem most két színész (és egy rendező) szórakoztat, hanem az is, hogy milyen jó, hogy vannak még rajtam kívül olyan szokatlan dolgokra éhező emberek, mint az a két színész (és a rendező), akik szintén hajlandóan voltak hajnalban keli, hogy egy rakás vadidegennel együtt kávézgassanak és kroászonozgassanak, és hogy napvilágos kikeletkor egy teljesen más világba kalauzoljanak el minket.

Néha kizökkeni a megszokottból felbecsülhetetlen érték – hát még akkor, amikor ott van előttünk az egész nap, és nemhogy nem érezzük magunkat fáradtnak, hanem buzog bennünk a tettvágy.

Színházat reggelire!