Az Örökség olyan horrorfilm, amely egyetlen eredeti elemmel sem rendelkezik, de mégis minden pillanatában egyedi.
Annie Graham (Toni Collette) nem ápolt jó viszonyt édesanyjával, aki halála előtt nem sokkal már súlyos tudathasadásos betegséggel küzdött. Az asszony búcsúztatását követően Annie nem érez gyászt vagy fájdalmat. Elhivatottan folytatja munkáját. Miniatűr babaházakat készít professzionális részletességgel. Férjével, Steve-vel (Gabriel Byrne) az átlagos famíliamodell látszatát igyekeznek fenntartani, még önmaguk előtt is. Ám hamar egyértelművé válik, hogy a Graham családfa gyökereiben vérzik, és valami nincs rendben a házaspár kisebbik gyerekével, Charlie-val (Milly Shapiro).
Ari Aster író-rendezői munkája bőséggel merített a horror műfaj díszes történelméből. Az Örökség nyomasztó feszültségparádéjában felfedezhető a Rosemary gyermeke, Az ördögűző, a James Wan-féle szellemházas rémfilmek, a dél-koreai Into the Mirror és A Babadook hatása is. Érdekes módon a számos klasszikus előtti tisztelgés csak akkor válik egyértelművé, amikor a mű megtekintése után elkezdjük összerendezni alaposan szétzilált gondolatainkat. Ugyanis, ha valami zseniális Aster művében, akkor az a megszokott horrorsémák már-már forradalmian újszerű tálalása. Az Örökségben a jump scare hatás, vagyis a hirtelen ijedelemre alapozó fogás új színben tűnik fel, hiszen a rendező remekül játszik a hangokkal. Így nem valamilyen sötétből előugró rémalaktól rettenünk meg, mert szívdobbanásunk megállításához az is elég, ha a fura kislány a tökéletesen időzített pillanatban csettint egyet a nyelvével.
A jump scare persze olcsóbb húzás a horrorfilmekben, Aster viszont érezhetően valami nagyot akart alkotni, így csak ritkán él ezzel a módszerrel. Többnyire a lassan adagolt, egyre fokozódó feszültséggel és a súlyosan megterhelő atmoszférával bizsergeti meg a néző félelemérzetét. A dramaturgia és a hangulati ív a Rosemary gyermekéhez hasonlíthatóan épül, ám a Roman Polanski felé intézett biccentés épphogy csak felsejlik a háttérben. Aster ugyanis a vakvágányra tévedt családi kapcsolatok mély és felkavaró ábrázolásával színesíti a klasszikus receptet, és a modern, huszonegyedik századi horrorfilmek hatáskeltési eszközeit szintén fel-felhasználja helyenként. Így a szélesebb közönség számára is csábítóbbá teszi összességében elvont alkotását.
A közkedvelt horrortémák ügyes, egyedi házasításában legjobban a 2014-es slágerhorror (amely hozzánk szintén csak idén érkezett meg), A Babadook ihlete érezhető a legjobban. Ahogy a mesteri ausztrál produkció, úgy az Örökség is nagy hangsúlyt fektet az anya-gyermek viszony és az ezt befolyásoló érzelmek, valamint traumák horrorszimbolikával történő bemutatására. A nyitójelenetben a játékidő későbbi része során normává váló, idegőrlően lassú kameramozgás alattomos kígyó módjára kúszik el az elsőre szokványosnak tűnő babaházhoz, ám miután a rendező ráközelít az egyik pici szobára, láthatjuk, hogy valójában a főszereplő család otthonáról van szó. De ha a világunk egy babaház, akkor kinek a keze faragta ki a helyiségeket, mily kéz adta meg végső alakunkat, és milyen színekből keverte ki környezetünk atmoszféráját? Ezesetben a válasz Annie-ben és az ő kreatív eszköztárában rejlik. A nő többnyire negatív események és szomorú hangulatú helyszínek (például hospice-helyiség) kisméretű mását készíti el, és az egyes alkotóelemek a legtöbbször személyesek. Annie tulajdonképpen miniatürizálja fájdalmát, amelyet így zsebre tud tenni, hogy adott esetben mindig magánál tarthassa, és sose kelljen elszakadnia tőle. Az Örökség szimbolikus rétegében egy olyan embert mutat be, aki nem képes megbirkózni a traumákkal, ezért inkább hozzájuk láncolja magát, hogy ezáltal állapota még súlyosabbá váljon.
Aki abban reménykedik, hogy ez az elvontabb szál csak enyhe hangsúllyal van jelen a produkcióban, annak nem szolgálhatok jó hírekkel. Az Örökség kis túlzással percről percre válik egyre szürreálisabbá. Azonban, ha képesek vagyunk ráhangolódni erre a különös hangulati világra, ha el tudunk mélyedni benne, akkor maradandó élményben lesz részünk. Amennyiben kíméletesen akarnék fogalmazni, mondhatnám azt, hogy Ari Aster óvatosan tessékel bennünket az elme és a valóság határára. Ám én őszinte ember vagyok, ezért elárulom, hogy valójában diktátor módjára ragadja meg a karunkat, és megalkuvást nem tűrő, ádáz mozdulatokkal viszi el kétségbeesett befogadói lelkünket a démonidézéses horror és a kőkemény pszichológiai thriller metszetébe. Ez az a különös vidék, ahol sosem tudhatod, hogy az, ami épp történik, csak a családban öröklődő elmebetegség teremtette látomás, vagy a tényleges valóság.
Hol válik el egymástól a természetfeletti és a képzelgés? Melyik az a pont, amelyen túl a tudományos magyarázat átadja helyét a spiritizmusnak? Na ez az, amin nézőként hosszasan gondolkodhatunk az Örökség megtekintése után. Ari Aster filmje kemény horror, nehéz élmény. De mégis, azt tanácsolom a kedves olvasónak, hogy legyen bátor, és nézzen szembe ezzel a sok helyről merítő, ám mégis sajátos és mással össze nem téveszthető alkotással, amely kibillenti a nézőt komfortérzetéből, és a bizonytalanság eddig ismeretlen szintjeit mutatja be neki. Így sarkallva aktív gondolkodásra és részletes elképzelések alkotására. Mert a gyakran elbutulni látszó jelenkori filmgyártásban ez az, ami igazi értéket képvisel.
