A Conan kegyetlen kardja igényes megjelenésű, kemény borítós képregény gyönyörű rajzokkal – de akkor is csak egy ponyvafantasy.
Sose szerettem igazán a James Bond-filmeket. Sokan nem osztják eme álláspontomat, de számomra a 007-es franchise olyan, mint egy tucatnyi generáció által elhasznált lábbeli, amelyet mindig próbálnak az újabb korok mesteremberei elfogadható külcsínnel felruházni, ám ha járunk benne egy darabig, máris érezzük: az évek során szerzett lyukak és sérülések hosszú távon használhatatlanná teszik.
De mégis hogy a fenébe jön ez most ide? Úgy, hogy a Conan kegyetlen kardja című, '70-es évekbeli fekete-fehér képregényeket tartalmazó, vaskos gyűjteményes kötet olvasása közben az volt az érzésem, hogy ez a bizonyos kigyúrt barbár is olyan, mint őfelsége titkos ügynöke. Számos kalandot írtak már karaktere köré, ám hiába a felszíni különbségek, alapvetően az összes ugyanarról szól. A kétes erkölcsű, szinte már emberfeletti harci képességekkel rendelkező főhős játszi könnyedséggel küldi a pokolra egysíkúra megírt, aljas ellenfeleit, hogy aztán az aktuális cselekmény jó nője persze egyből leboruljon a lábai elé.
Meg kell hagyni, Conan helyenként egészen érdekes figurának tűnik. Főleg azokban a jelenetekben, amelyekben döntései ellentmondanak elvárásainknak, így okozva meglepetést. Például amikor a barbár akármilyen jutalmat magával vihetne a megmentett faluból, ám ő vonzó útitárs helyett egy megbízható hátaslóra voksol. Kár, hogy igencsak kevés ilyen epizód akad a Robert E. Howard ponyvaregényei alapján kigondolt képregényekben, amelyek gyakran túlnyújtottak, unalmasak és egysíkúak. Szerencsére a karakterek és a cselekmény ürességét egészen jól ellensúlyozzák a szinte minden esetben nagyszerű, misztikusan mesélős narrációs szövegdobozok, amelyek remek magyar fordításban szórakoztatják az olvasót.
Ez utóbbit leszámítva azonban nem a történet lesz az, amely megragadja a befogadót ebben a kiadványban. Az illusztrációk viszont már annál inkább! A fekete-fehér képek még a véresebb vagy egzotikusabb panelek esetében sem kívánják meg a színt, hiszen a csodálatosan kontrasztos, részletgazdag képek lehetőségek széles tárházát biztosítják arra, hogy minden oldalon elvesszünk a ceruzavonások varázslatában.
Mindazonáltal a Conan kegyetlen kardja összességében csak erős közepes színvonalat képvisel. Szálljon szembe akár varázslókkal, élőhalottakkal vagy pokolból jött szörnyetegekkel, és szorítsa izmos karmaiba akármelyik kétszavas jellemrajzzal rendelkező női mellékalakot, Conan végső soron a kötetben bemutatott mindegyik képregényben ugyanazt az utat járja végig. A századik oldalon túl ez a folyamat már nem hordoz magában igazán mérvadó új izgalmakat.
