A világsztárokkal is dolgozó Ács János december 15-én az Olasz Kultúrintézetben a Nemzeti Énekkart dirigálja. Az est középpontjában Rossini művei állnak, de Schubert Mirjam diadaléneke is felcsendül.

A karmester 1979-ben debütált Genovában, majd éveken keresztül a “Három Tenor” koncertjeinek volt ünnepelt karmestere. Barátai közé tartozott Pavarotti is.

„A karmester személyisé­ge jelentős tényező egy világsikerben: az a fontos, ami a koncert előtt és után történik. Az a fontos, hogy gondolataival, a maga világával mit tud átadni a zenészeinek, s az énekest olyan hely­zetbe hozza, hogy a legjobb lehessen. Ehhez pedig olyan karmester kell, aki ismeri az énekhangot, a partitúra mélységeit, és kell hozzá intuíció. Meg­annyi pillanat adódik egy koncerten, amikor nincs idő átgondolni a törté­néseket, ösztönösen kell cselekedni. Egy nagy énekes megérzi, ha olyan karmestere van, akivel együtt lélegzik. Ez a készség, ha sok szenvedés árán is, nekem megadatott.” - nyilatkozta Ács János.

Amikor a Rossini-házaspár 1823-ban Bécsbe érkezett, már a tetőpontján volt a Rossini láz: a bécsi rajongók lelkesedése valósággal divat eufóriává fokozódott. Rossini-kalapokat, Rossini-nyakkendőket hordtak és Rossini-ételeket ettek. Rossini művei akkoriban a szó legszorosabb értelmében elfoglalták Bécs zenés színházait. Beethoven is fogadta Rossiniékat és dicsérte a Sevillai borbélyt. Schubert az olasz mestert „rendkívüli zseninek” tartotta, és egy jövőbeni siker reményében ő is elkezdett olasz stílusban komponálni. Rossini 37 éves kora után majdnem teljesen visszavonult a szakácsművészet remekei közé, hogy élvezni tudja az élet terített asztalát: „Enni, szeretni, dalolni, emészteni. Ez annak a vígoperának a négy felvonása, melynek élet a neve, amely gyorsan válik semmivé, mint a pezsgő habja. Aki hagyja, hogy kifusson, ahelyett, hogy élvezné, sült bolond!” – vallotta.

Rossini Maometto II (II. Mo­hamed) című operája a nápolyi ősbe­mutatón nem aratott sikert, így a zene­szerző később átdolgozta, s Le siège de Corinth (Korinthosz ostroma) címen ez lett Rossini első francia nyelvű operája. Az operai cselek­ményhez nélkülözhetetlen szerelmi szál az álruhás török szultán és a velencei kormányzó leánya között fűződik. A tör­ténetet a francia verzióban áthelyezték Görögország területére, ahol a török szultán a korinthoszi kormányzó leányába, Pamirába lesz szerelmes. Híres imaáriájában a görög asszonyokkal együtt készül kö­zelgő halálára. Ezt követi Mózes imája, mely Rossini 1818-ban komponált Moséin Egitto (Mózes Egyiptomban) című operájának leghíresebb áriája. Az opera szüzséje az egyiptomi tíz csapást és Izrael Egyiptom­ból való kivonulásának történetét foglal­ja magába, s mindehhez szerelmi szál társul: a fáraó fia és egy izraeli nő között. Az opera leghíresebb részlete, Mózes imája nem szerepelt a legelső változatban, Rossini csak 1819-ben komponálta és illesztet­te az műbe, megalkotva ezzel a korszak egyik legnépszerűbb operaáriáját.


Schubert utolsó életévében, 1828-ban komponálta Franz Grillparzer szövegére Mirjam diadaléneke című művét szoprán szólóra, vegyes karra és zongorára. Bár tervezte, hogy meghangszereli, korai ha­lála megakadályozta ebben. A zenekari kíséretet barátja, Franz Lachner karmes­ter és zeneszerző készítette el az 1830-as években. Grillparzer szövege a Bibliából, Mózes 2. könyvének 15. fejezetéből merí­ti témáját: a Vörös-tengeren való átkelés után Izrael népe hálaéneket zeng Mirjam prófétanő vezeté­sével. Schubert megzenésítése követi a bibliai leírást, ahol Mirjam egyfajta előénekesként jelenik meg, s az ő dalá­ra felel a nép. A mintegy 18 perces mű hat részből áll. Először az Istent dicsőítő kórus hangzik fel, majd Isten a népet ve­zető pásztorként jelenik meg. A horizont elsötétül, vihar közeleg, de az egyiptomi sereget elnyelik a hullámok. A szólista és a kórus ezután a halott fá­raót szólítja meg, végül pedig visszatér a művet indító zenei anyag.

A hangversenyt Rossini Kis ünnepi miséje zárja, amely pályájának utolsó alkotó­korszakában, 1863–64-ben keletkezett, eredetileg tizenkét tagú kórusra, két zongorára és egy harmóniumra. Zene­kari változata 1867-re készült el. Ros­sini a mise állandó részein túl, Preludioreligioso címmel megkomponálta a fel­ajánlási zenét is, egy tisztán hangszeres tételt (ezt a zenekari változatban is az orgonista játssza szólóban), s később még az O salutaris hostia himnuszt is beillesztette a Sanctus–Benedictus és az Agnus Dei közé. A zeneszerző a rá jellemző szarkasztikus humorral így ne­vezte miséjét: „öregkorom utolsó halálos bűne”. A mű eredeti kéziratába Istennek szóló ajánlást írt: „Istenem! Itt van ez a szegény kis mise. Vajon megszentelt ze­nét vagy elátkozott zenét írtam? Tudod jól, hogy vígoperák komponálására szü­lettem! Egy kevés tudás, egy kis szív, ez minden. Légy áldott, és adj nekem helyet a Paradicsomban.”